Pontosan ezer esztendővel azután, hogy Rómát a vandálok oly emlékezetesen kifosztották, kezdődött meg Bizáncban is a fosztogatás. 570 évvel ezelőtt, 1453. május 29-én hosszú és véres ostrom után II. (Hódító) Mohamed török szultán elfoglalta Konstantinápolyt, azt, ami az egykor hatalmas kelet-római (bizánci) birodalomból még megmaradt.
A győztes II. Mohamed szultán szabad prédául engedte át katonáinak a házakat és palotákat, templomokat és kolostorokat, férfiakat, nőket és gyerekeket. A Hagia Sophia magasba meredő keresztjének mélybe zuhanása megreszkettette az egész Nyugatot. Európa borzongva ismerte fel, hogy eltompult közönye folytán végzetesen pusztító hatalom tört földjére – írja Stefan Zweig a Csillagórák című történelmi miniatűrök egyikében.
1453. május 29-én hosszú és véres ostrom után II. (Hódító) Mohamed oszmán szultán elfoglalta Konstantinápolyt, azt, ami az egykor hatalmas kelet-római (bizánci) birodalomból még megmaradt. Ezzel megszűnt az ezeréves Bizánci Birodalom, a keleti kereszténység legfőbb központja.
Történészek ma is vitatják, hogy létezett-e valaha is önálló bizánci birodalom. Egyesek szerint 1543. május 29-én tulajdonképpen a római birodalom maradványa omlott össze, amelyen belül létezett bizánci művészet és bizánci kultúra. A másik felfogás szerint viszont amikor Nagy Konstantin császár a milviuszi hídnál Maxentius fölött 312-ben aratott győzelmét követően székhelyét 330-ban a róla elnevezett Konstantinápolyba (ókori nevén Büzantionba) helyezte át, ezzel valójában a bizánci birodalmat alapította meg.
Míg Nyugaton egymást követték a barbár hódítások és csak Nagy Károly 800 karácsonyán Aaachenben történt császárrá koronázását követően emlegettek ismét római birodalmat, hogy ez a világi hatalom azután évszázadokon át a pápasággal vívott meddő harcra összpontosítsa erejét, addig Keleten Bizánc (Konstantinápoly) – a római jogot és közigazgatást átvéve – a hellenisztikus kultúrára alapozódó, autokratikus birodalomként állott fenn több mint ezer éven át.
Konstantinápoly az idők folyamán mágnesként vonzotta az embereket a földkerekség minden tájáról. Diplomaták, barbár királyok, püspökök és szerzetesek, kereskedők, zsoldosok és kalandorok sereglettek a városba, hogy a mindenkori császárt szolgálhassák.
A Rómától való különválás 395-ben következett be a római birodalom kettészakadásával és 1054-ben vált teljessé a keleti (ortodox) és a nyugati kereszténység elkülönülésével, amely dogmatikai, liturgiai és politikai ellentétekre vezethető vissza. (A kölcsönös kiközösítést csak 1965-ben vonta vissza VI. Pál pápa és Arhenagorasz konstantinápolyi pátriárka.)
A bizánci birodalom gazdasági struktúrájára jellemző volt az élénk távolsági kereskedelem, a fejlett kézműipar és a kisbirtokok túlsúlya.
Az állam a vámokból, adókból és monopóliumokból jelentős bevételhez jutott, amelyből többek között zsoldoshadsereget és hadiflottát tartott fenn. A birodalom I. Jusztiniánusz császár (527-565) alatt élte virágkorát. Hadvezérei visszahódították a keleti gótoktól Itáliát, a vandáloktól pedig Észak-Afrikát. A VI. században kiadott törvénykönyv összegezte a római jogot és új rendelkezésekkel egészítette ki azt.
A folytonos háborúk és belső lázadások azonban kimerítették a birodalom erejét és a nyugati hódítások hamarosan elvesztek. A VII. századtól megindult a szlávok betelepedése a Balkánra. A XI. századtól a birodalom fokozatosan elvesztette kis-ázsiai területeit, 1204-ben, a 4. kereszteshadjárat során pedig a velenceiek vezette keresztes hadak elfoglalták magát Konstantinápolyt és létrehozták a bizánci latin császárságot. A Kis-Ázsiába visszaszorított bizánci keleti császárságnak csak 1261-ben sikerült visszafoglalnia a fővárost, majd ezt követően rövidesen megkezdődött a terjeszkedő törökök elleni harc.
A belsőleg meggyengült, a töröktől szorongatott Bizánc egy sántaságáról de még inkább barbár kegyetlenségéről elhíresült ázsiai hódítónak, Timur Lenknek (a gúnynévként használt perzsa „leng”, magyarul azt jelenti, hogy „sánta”, s az európai nyelvekben elterjedt Tamerlan név a Timur Lenk torzulásából ered) köszönhette a több mint fél évszázados haladékot. A 35 éven át szüntelenül háborúskodó Timur Lenk ugyanis Bagdad lerombolása, az Arany Horda erejének megtörése és Delhibe történt diadalmas bevonulása után 1402-ben hadba indult az oszmánok ellen. Ankara mellett véres csatában legyőzte Bajazid szultánt, aminek óriási kihatása volt az európai történelem alakulására. Amikor ugyanis az oszmán hatalom már karnyújtásnyira volt Bizánctól, Timur ezzel a győzelemével – akaratlanul – haladékot adott Bizáncnak, a keleti Rómának.
Haladékot, de nem végleges mentességet. Elesett Drinápoly, majd a törökök sorra aratták győzelmeiket a Balkánon (Rigómező), 1422-ben pedig (akkor még sikertelenül) már Konstantinápolyt ostromolták. Miután a felmentőnek szánt keresztény seregek 1444-ben megsemmisítő vereséget szenvedtek Várnánál, 1451-ben pedig II. Murád szultánt a nagyravágyó és kegyetlen II. Mohamed követte a trónon, megkezdődött a leszámolás Bizánccal.
Az új török szultán 1453 áprilisára vonta össze mintegy százezeres seregét Bizánc falai alatt. A védőcsapat mindössze 5000 görög és mintegy kétezer más nemzetiségű harcosból állott. A város egyetlen erősségét stratégiailag előnyös fekvése és hatalmas falai jelentették, amelyeknek köszönhetően évszázadokon át ellent tudott állni hódítási kísérletek egész sorának. Jelentős „csodafegyvere” is volt: a vízzel el nem oltható „görögtűz”. A haditechnikai fölény azonban akkor már a törökök odalán állott: tűzérségének birtokában volt az akkori világ legnagyobb ágyúja, amely 600 kilónál is nehezebb golyókat lőtt ki.
Az április 7-én megindult ostrom elhúzódása miatt a szultán kétlaki hadműveletre határozta el magát: hajóit szárazföldi úton a Boszporuszból az Arany Szarvhoz szállíttatta, hogy onnan is tűz alá vehessék a várost.
Az általános támadás napjául május 29-ét tűzte ki II. Mohamed. Előző este utolsó istentiszteletet tartottak a keresztények a Hagia Sophia székesegyházban. XI. Konsztantinosz Palaiologosz (1449-1453) császár még utóljára megszemlélte a városfalakat, a város lakosai pedig ikonokat hordozva körmeneteket tartottak. Másnap kora reggel a törökök három irányból is rohamra indultak. Dél tájban a tartalékként bevetett janicsárok a mai Topkapi kapunál áttörték a védelmi vonalat és behatoltak a hősiesen védelmezett városba.
Az akkoriban hatályos iszlám jog szerint a hódítók három napon át szabadon rabolhattak a magát önként meg nem adó városban és bizánciak ezreit hurcolták rabszolgaságba. II. Mohamed szultán ünnepélyes menetben vonult be a meghódított Konstantinápolyba, átadta az iszlámnak a Hagia Sophia székesegyházat és Isztambul nevet adva a városnak, az oszmán birodalom új fővárosává nyilvánított azt.
Azt azonban már soha nem fogja megtudni az emberiség, hogy Róma, Alexandria és Bizánc kifosztásakor mi minden ment veszendőbe a szellemi világ pótolhatatlan kincseiből. Konstantinápoly egészen 1923-ig volt az Oszmán Birodalom fővárosa, ekkor Ankara vette át a helyét.
