70 évvel ezelőtt, 1950. június 25-én a Kim Ir Szen vezette Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) támadást intézett Dél-Korea ellen. Harry S. Truman amerikai elnök katonai erővel támogatta a déli Koreai Köztársaságot.
Koreát a II. világháború után – a szövetségesek egyezménye alapján – a 38. szélességi foktól északra a szovjetek, délre az amerikaiak szállták meg, hogy ellenőrizzék a japán haderők lefegyverzését és kivonulását. 1945 decemberében a nagyhatalmak összkoreai kormányban állapodtak meg, Északon azonban a szovjetek támogatta kommunista párt elszabotálta a megállapodást. Ezért az Egyesült Államok az ENSZ elé vitte a félsziget egyesítésének ügyét. Az ENSZ előírta, hogy Koreában nemzetgyűlési választásokat kell tartani és egységes kormányt kell létrehozni.
Délen az 1948 májusában tartott választások után megalakult a nyugatbarát Koreai Köztársaság, míg északon – választások nélkül – kikiáltották a kommunista Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot. A szovjet és az amerikai hadsereg zömét kivonták. Mindkét kormány igényt tartott az egész országra. Miután a déliek kimondták, hogy fegyverrel is érvényt szereznek az ENSZ-határozatnak, 1950. június 25-én hajnali 4 órakor Észak-Korea „megelőzésként” megtámadta Dél-Koreát: kirobbant a koreai háború.
A kétszeres létszámfölényben lévő, szovjet T-34-es tankokkal felszerelt északi hadsereg gyorsan előretört, június 28-án elfoglalta Szöult, a fővárost, nagy csapattesteket kerített be, és gyors ütemben nyomult dél felé. Az Egyesült Államok azonnal a dél-koreai kormány mellé állt, a Biztonsági Tanács június 27-én – a szovjet küldött távollétében, aki a Kuomintang-Kína BT-tagsága miatt bojkottálta a BT-t – Észak-Koreát agresszornak nyilvánította és határozatot hozott az ENSZ-erők bevetéséről. A főparancsnok Douglas MacArthur tábornok lett, a Japánban állomásozó amerikai haderők főparancsnoka, aki tengeri blokádot rendelt el és légierővel támogatta a dél-koreaiakat. Az északiak hátrálásra kényszerítették a 15 nemzet katonáit, s július végén elérték a félsziget déli partját, augusztusra csak Puszan város körzete maradt a délieké, az ország 95 százaléka a „néphadseregé” lett. Az USA általános hadkötelezettséget léptetett életbe, meghosszabbította a katonai szolgálati időt és a katonai költségvetést. Az ENSZ-ben és más fórumokon a nagyhatalmak közti vita egyre élesedett.
Szeptember 15-én az amerikaiak vezette ENSZ-erők partra szálltak az északiak hátában, Szöul közelében, Incshon mellett. A 230 hajóval és erős légi támogatással végrehajtott hadművelet során 40 ezer katona létrával mászta meg a parti sziklákat, s csakhamar bekerítették az északiakat. 125 ezer foglyot ejtettek, s közben szüntelenül bombázták északot. Az amerikaiak vesztesége 33 ezer fő volt. Szeptember 29-én visszaadták a fővárost Li Szin Man dél-koreai kormányfőnek, s MacArthur megadásra szólította fel Észak-Koreát. Október 1-jén átlépték a demarkációs vonalat, 19-én elfoglalták Phenjant, 24-én elérték a kínai határt.
A határnál 200 ezer kínai „önkéntes” gyülekezett, akik november 6-án a szovjet „tanácsadók” támogatásával megtámadták az ENSZ-egységeket. November 24-én összeomlott a front, az amerikaiak pánikszerűen menekültek. MacArthur kínai területre akarta vinni a háborút, Truman elnök atombombával fenyegetőzött. December 7-én a kínaiak elérték a 38. szélességi fokot, az ENSZ-erők kiürítették a hídfőállásokat, s Truman december 16-án szükségállapotot rendelt el. Az amerikai légierő rommá bombázta az északi városokat, sok foglyot kivégeztek. 1951. januárban a kommunisták visszafoglalták Szöult, de februárban leállt a támadás. Ebben szerepe volt az utánpótlási vonalak elleni légitámadásoknak. A 160 ezer ENSZ-katona (köztük 130 ezer amerikai) március 12-én visszafoglalta Szöult.
MacArthurt Kína-ellenes tervei miatt 1951. áprilisban leváltották, utóda Matthew Rigdway tábornok lett. Az április 22-i északi támadást hatalmas anyagi erők bevetésével júniusban megállították. A kommunisták nagyon sok katonát veszítettek. Állóháború alakult ki, június végére már mindkét fél fegyverszünetről beszélt. A tárgyalások július 10-én kezdődtek Keszongban, közben időnként még fellángoltak a harcok: 1952 júniusában a legnagyobb USA-légitámadás során 500 gép lerombolta a Jalu északi határfolyó erőműveit. Eisenhower, mint elnökjelölt az Amerikában egyre népszerűtlenebb háború leállítását ígérte, s a választások megnyerésében ez is szerepet játszott.
1953. június 8-án megállapodás született a hadifoglyok kérdésében, 17-én megegyeztek a frontvonal szerinti demarkációs vonalban. A dél-koreaiak a megállapodás ellenére szabadon bocsátottak 25 ezer olyan hadfoglyot, akik állítólag nem akartak hazatérni északra – emiatt konfliktus támadt a déliek és az ENSZ között.
1953. július 27-én egyrészről az északiak és kínaiak, másrészről az ENSZ-erők vezetői Panmindzsonban aláírták a fegyverszünetet, a dél-koreaiak nem. Az amerikai veszteségeket 54 ezerre, az ENSZ-erőkét (főleg ausztrál, brit és török katonák) 94 ezerre, az északiakét félmillióra, a kínaiakét egymillióra, a déliekét a polgári áldozatokkal együtt 1,3 millióra becsülik. Mindkét országrészt földig lerombolták. A háborút sokan a III. világháború főpróbájának tartották, de a premier szerencsére elmaradt.
A két ország között ma sincs békeszerződés, s incidensek sora rontotta a légkört. A két Korea vezetőinek 2000. júniusi első találkozója után még sok tennivaló van, míg a közeledési folyamat véglegessé válik.
