Dicsőítették, átkozták és üldözték a kalózokat; a legendákkal ellentétben nem voltak mesebeli alakok, sokan közülük nyomorúságos életet éltek.
Tengerek mítosza, csalóka kép – A kalózok nyomorúságos élete
Az utókor mégis egyfajta hősként tartja számon a kalózokat, falábbal, szemtakaróval és vállukon papagájjal képzelik el őket. Fénykorukat a XVII-XVIII. században élték, a róluk fennmaradt mítoszokból azonban nem sok minden igaz. Kivéve a papagájt, mert az valóban kincsnek számított.
Melyik a nagyobb veszély – amit ők jelentenek, vagy ami őket fenyegeti? Ez a kérdés a kezdetektől fogva kíséri a kalózok történetét. Elég csak egy példát említeni: Krisztus előtt 75-ben kilikiai kalózok Farmakoniszi szigeténél túszul ejtettek egy római tisztet, anélkül, hogy sejtették volna, mit is követtek el. A tengeri bűnözők jó fogásnak gondolták a rómait, pedig veszélyes ellenfél volt: nem más, mint Julius Caesar, a későbbi császár. Harmincnyolc nap elteltével – miután megfizették érte a váltságdíjat – Caesar bosszút esküdött. Szabadulása után az akkor 25 éves római azonnal valóra váltotta fenyegetését: négy gályán összesen kétezer katonát küldött a kalózok hajója ellen, amelyet el is süllyesztettek, a túlélőket pedig keresztre feszítették.
Tettesek vagy áldozatok?
A kalózokat vagy istenítették, vagy átkozták. Feltűnő kalandorok, titkos kincsek – mítosz és igazság keveredett egymással történeteikben. Sokszor ábrázolták őket szabadságot hirdető hősökként, romantikus alakokként, falábbal, szemkendővel, papagájjal, miként az Robert Louis Stevenson híres regényében, A kincses szigetben is szerepelt.
Akár Douglas Fairbanks, akár Errol Flynn vagy Johnny Depp testesítette meg őket, a tengeri rablók – ahogy őket a hollywoodi filmekből ismerni lehet – soha nem léteztek. „A kalózkodás története borzalmak és gyilkosságok végtelen láncolata, rablás és fosztogatás, nyomorúság és kétségbeesés, véres megtorlás és kegyetlen bosszú jellemzi” – írja A kalózok című könyvében Robert Bohn történész.
Már a rómaiak sem pazaroltak sok időt a kalózokra, akik éveken át fenyegetést jelentettek a Földközi-tengeri kereskedelemre, a birodalom nyersanyagellátására. Kr.e. 67-ben – nem sokkal Caesar elrablása után – Pompeius konzul ütőképes flottát állított össze. A kilikiai partok előtt tízezer kalózzal végeztek, rengeteg foglyot ejtettek. A római törvények szerint csak egy módja volt a büntetésnek, a kalózok halállal lakoltak bűneikért. A tengeri rablókat egészen a XIX. századig törvényen kívülinek tartották, tárgyalás nélkül végeztek velük. Senkinek sem kellett büntetéstől tartania, ha végzett egy kalózzal.
A társadalom pereméről érkeztek
Pedig kalózok a hajózás kezdete óta léteznek. Az antikvitásban a Földközi-tenger volt a vadászterületük, később oda költöztek, ahol épp virágzott a kereskedelem. A középkorban mindenekelőtt a vikingek keltettek rettegést sárkányhajóikkal, később a franciákat is félték a vizeken.
A XIV. század végén a Hansa szövetségnek volt oka aggodalomra, a Dániával vívott háborúban felbérelt hajósok hamar ráéreztek a kereskedelmi hajójáratok „ízére”, pedig eredetileg az volt a feladatuk, hogy élelmiszerrel lássák el Stockholmot. A legrettegettebb közülük Gödeke Michels és Klaus Störtebeker volt. Utóbbit a tengerek Robin Hoodjaként emlegették, de az élettörténetét kutató szakember szerint „még csak nem is lehet összehasonlítani az angol hőssel, mert a szegényeknek semmi sem maradt, a kalózok maguk is koldusszegények voltak”.
Kevés kivétellel mindenkor a társadalom pereméről érkeztek, rablás nélkül semmi esélyük sem volt arra, hogy biztosítsák túlélésüket. Sokszor bitófán vagy hóhérkézen végezték. Így járt Störtebeker is, vélhetően 1401-ben Hamburgban lefejezték. Az, hogy fej nélkül még elmasírozott 12 férfi előtt, hogy ezzel mentse meg őket a vérpadtól, egyike a sok legendának, amely halála után született. Igaz viszont, hogy a kivégzett kalózok fejét elrettentésül közszemlére tették.
Nagy volt a tét
Störtebekernél sokkal többet tudni a brit kalózról, Sir Francis Drake-ről. Az úriember kalózként emlegetett Drake még lovagi címet is kapott a XVI. században. Története elüt a többi kalózétól. Szabadságlevéllel felfegyverezve I. Erzsébet megbízásából fosztogatta a spanyol hajókat. „Hogy megbirkózzanak a spanyol fölénnyel, a britek >>szabadúszó<< kalózokat béreltek fel, valószínűleg így alakult ki a >>háború a tengeren más eszközökkel<> jelszó” – vélekedik Bohn.
Gazdasági megfontolások mellett gyakran területi és vallási szempontok is szerepet játszottak a kalózkodásban. Keresztények muzulmánok ellen, protestáns angolok és hollandok a katolikus spanyolokkal és portugálokkal szemben.
A tét nagy volt. Amerika felfedezése után a spanyolok a XVI. században megkezdték a dél-amerikai vidékek kizsákmányolását. Az arany- és az ezüstbányákból mérhetetlen gazdagság került felszínre. Ezt a britek sem hagyhatták szó nélkül, Drake 1577-ben elindult sokat emlegetett Famous Voyage, azaz Híres Út nevű küldetésére, és amikor három évvel később visszatért, több mint 500 ezer fontos – mai számítások szerint 100 millió eurónál is nagyobb értékű – zsákmányt hozott.
Az ilyen hódítások csábították a kalózokat, emellett a tenger olyan terület volt, amelyre nem vonatkoztak jogok, ez pedig kedvezett a rablók számára. A karibi partok végül kalózbirodalommá váltak Tortuga szigete és a jamaicai Port Royal központtal. Bástyái közé számított a floridai St. Augustine, Kuba, Nassau, Martinique és a mai Panama területén fekvő Portobello.
Manapság úgy tartják, hogy a XVII. és a XVIII. század volt a kalózkodás aranykora, valójában viszont a kalózok soha nem éltek meg aranykort. Ritka kivételektől eltekintve gazdagságról szőtt álmaik illúziók maradtak, legtöbben meghaltak, mielőtt pénzük lett volna. Elestek a harcokban, felkötötték őket, hullámsírba kerültek hajóikkal, nyomorúságos halált haltak az ivás, a szifilisz vagy a skorbut miatt. Voltak, akiket foglyul ejtettek és rabszolgaként tengették életüket. Volt, akit politikai érdekektől vezérelve végeztek ki, így járt például az 1645 és 1701 között élt William Kidd.
Szigorú szabályok
A fedélzeten kemény volt az élet, az éjszakákat összezsúfolva töltötték patkányhadak társaságában. Napközben a trópusi napsütés kínozta őket, nedves ruha, romlott étel, poshadt víz volt jussuk, éhezés és betegség gyötörte a férfiakat. Ha betegek lettek, nem volt gyógyszer, a csatában megsérült végtagokat altatószerek nélkül vágták le. A fából készült lábak vagy karok harcképtelenné és a kalózéletre alkalmatlanná tették őket. Ha volt is némi zsákmányban részük, szigorú szabályok vonatkoztak arra, miként kell szétosztaniuk.
Aki megszegte a fedélzeten uralkodó törvényeket, súlyos következményekkel számolhatott. A tolvajokat kirakták egy lakatlan szigeten, ami biztos halált jelentett számukra. Ezek a rigorózus szabályok gondoskodtak a fegyelemről a hajón. A kapitányválasztásnál a legénység minden tagja szavazhatott, a „főnök” hatalma korlátozott volt, de rajtaütésekkor ő parancsolt.
A támadások a kalózok leleményességét mutatták, kicsi, de gyors hajóikkal meglepetésszerűen rontottak rá a nagy kereskedelmi vitorlásokra, nagy csatazaj közepette szemtől szemben küzdöttek meg áldozataikkal. Még a pszichológiai trükköket sem vetették meg: a rémtetteiről híres Feketeszakáll – azaz Edward Teach – lassan égő kanócokat gyújtott arcszőrzetében, hogy kinézetével rettegést keltsen. Egyébként Feketeszakállnak sem jutott hosszú élet, 1680-ban született, 38 évvel később már halott volt.
Egy másik kalóz, Bartholomew Roberts zenészeket vetett be, akik fülsüketítő lármát csaptak, hogy megzavarják az ellenséget. A legfőbb cél az volt, hogy elkerüljék a veszélyes csörtéket, és elérjék, hogy a megtámadottak önként megadják magukat. Ezt a harci taktikát erősítette a XVIII. században megjelent halálfejes zászló, a Jolly Roger.
