A Midway-szigeteki csata

Hetvenöt éve, 1942. június 4-én zajlott le a második világháború csendes-óceáni színterén fordulatot hozó, amerikai győzelemmel végződött Midway-szigeteki csata.

„Most már részben megtoroltuk Pearl Harbort, de a bosszú nem lesz teljes mindaddig, amíg a japán tengeri erőket védekezésképtelenné nem tesszük.” (Chester W. Nimitz tengernagy)

Japán 1941. december 7-én hadüzenet nélkül támadta meg az Egyesült Államokat, s gyakorlatilag szétbombázta a Pearl Harborban horgonyzó amerikai flottát. A Csendes-óceánon akadálytalanul előrerobogó japán hadigépezetet, amely néhány hónap alatt hatalmas területeket foglalt el, az amerikaiak csak 1942 májusában, az Ausztráliához közeli korall-tengeri csatában tudták feltartóztatni. Ez volt az első ütközet a hadtörténelemben, amelyet csak anyahajók és repülőgépeik vívtak, a szemben álló hajók nem hogy nem tüzeltek egymásra, de látni sem látták a másikat.

A japán főparancsnok, Jamamoto Iszoroku admirális ezután döntő csapásra: a maradék amerikai flotta megsemmisítésére, egyben a stratégiai fontosságú, Hawaii közvetlen megtámadását lehetővé tevő Midway-szigetek elfoglalására szánta rá magát. Döntésében szerepet játszott, hogy 1942 áprilisában néhány, anyahajókról felszállt amerikai gép bombatámadást hajtott végre Tokió ellen. Az akció emelte az amerikai morált, s arra késztette a jelentőségét túlbecsülő japán katonai vezetést, hogy megpróbálja csökkenteni az anyaszigetek sebezhetőségét.

A terv az volt, hogy a japán erők egy része Alaszka térségében hajt végre elterelő hadműveletet. A rejtőzködő, három csoportra osztott főerők ezalatt a Midway-szigeteket rohanják le, majd végzetes csapást mérnek a támadás hírére megjelenő amerikai repülőgép-hordozókra. A japánok kudarcának egyik oka éppen az lett, hogy a meglepetés érdekében ezek a csoportok nem kommunikáltak és túl távol is voltak egymástól. Jamamoto másik hibája az volt, hogy alulbecsülte az ellenfél erejét: csak két amerikai anyahajóval számolt, holott akkorra a korall-tengeri csatában megsérült, lóhalálában kijavított Yorktown is csatarendbe állt. Az esélyek így is az amerikaiak ellen szóltak: 4 japán anyahajó, 7 csatahajó, 150 cirkáló és 248 repülőgép állt szemben 3 (ebből 1 nem teljes értékű) amerikai anyahajóval, 50 egyéb hajóval és 233 repülőgéppel. Az amerikaiaknak azonban volt egy titkos ütőkártyájuk: 1942 áprilisára sikerült megfejteniük a japán rejtjeleket, így felkészülhettek a támadásra. Az amerikai flotta főparancsnoka Charles Nimitz volt, a két külön ténykedő hajócsoportot Frank Fletcher és Raymond Spruance admirális irányította.

Az ütközet június 4-én hajnalban 108 japán repülőgép támadásával kezdődött a Midway-szigeteki amerikai légi bázis ellen. A bombázók az erős légvédelem miatt nem tudták előkészíteni a partraszállást, és nem tettek kárt az oda telepített amerikai nehézbombázókban sem. Azok ugyanis már úton voltak a japán anyahajók felé, de ott – három kivételével – mindet lelőtték. A japán repülőgép-hordozókon a második csapást készítették elő, amikor a felderítők jelentették az amerikai hajókötelék felbukkanását. A parancsnok, Nagumo admirális habozni kezdett, a sziget elleni támadást folytassa, vagy a hajókra mérjen csapást. Végül mégsem tartalék torpedóvetőit vetette be, inkább a sziget bombázásának adott elsőbbséget.

Nem sokkal később megérkezett az amerikai anyahajókról felszállt repülőgépek első csoportja, az összehangolatlan, fedezet nélküli támadást a japán vadászgépek könnyedén visszaverték. Az öngyilkos akció mégis megakadályozta a második japán támadás elindítását, és meggyengítette az anyahajók légi védelmét. A japánok éppen megkezdték a fedélzeten veszteglő repülőgépek feltöltését, amikor két újabb amerikai bombázókötelék bukkant fel. Ezek már órákkal korábban elindultak, de eltévedtek, s mire egy japán cirkálót követve rátaláltak célpontjaikra, üzemanyaguk szinte teljesen elfogyott. Támadásukat mégis ideális körülmények között, teljesen védtelen anyahajók és tankoló gépek ellen kezdhették meg.

Hat percen belül három japán repülőgép-hordozó kapott találatot, a nap folyamán el is süllyedtek. Az egyetlen épen maradt japán anyahajó rögtön ellencsapást indított, de az innen felszállt gépek két egymás utáni hulláma is a Yorktownt találta el. A zűrzavarban mindkét kötelék teljes értékű amerikai anyahajó elsüllyesztését jelentette, így a japán parancsnokság azt hitte, az erőviszonyok kiegyenlítődtek, mert mindkét oldalon csak egy anyahajó maradt. Éppen a (szerintük) megmaradt utolsó amerikai anyahajó kiiktatására készültek, amikor az amerikaiak bemérték, majd egy újabb légi csapással a tenger mélyére küldték az utolsó japán anyahajót is.

Az egymás veszteségeiről keveset tudó két ellenfél a besötétedés után kivárásra rendezkedett be. A japán támadástól tartó amerikaiak nem mertek a szigetektől eltávolodni, a több száz kilométerre, a csatahajó-flottánál tartózkodó Jamamoto pedig a totális kudarcot látva elrendelte a visszavonulást. Az ütközet utójátékaként egy japán tengeralattjáró megadta a kegyelemdöfést a hazai kikötő felé vontatott Yorktown anyahajónak, amely a tenger mélyére süllyedt. A végelszámolás szerint a japánok 4 anyahajót, 1 csatahajót, 228 repülőgépet és 3057 embert, az amerikaiak 1 anyahajót, 1 rombolót, 98 repülőgépet és 307 embert vesztettek.

A még az amerikaiak szerint is hihetetlen győzelem fordulópontot jelentett a háború csendes-óceáni hadszínterén. Ettől kezdve az amerikaiak vették át a kezdeményezést, a japánok soha nem heverték ki a négy anyahajó és még kevésbé a képzett, harcedzett személyzet elvesztését. Az ütközetről már 1942-ben színes dokumentumfilm, majd 1976-ban nagyszabású játékfilm is készült.