45 éve, 1973. április 3-án indították az első hívást a mobilnak nevezett telefonról. A téglatelefonnak becézett kilónyi készülék 25 cm hosszú volt, feltöltéséhez 10 óra kellett, ám 20 percnél tovább nem bírta.
Martin Cooper, a Motorola mérnöke a New York-i 56. utca és a Hatodik sugárút sarkáról hívta fel ezen a napon a konkurens ATandT Bell Labs társaság kutatórészlegének vezetőjét, Joel S. Engel-t, akit így üdvözölt: „Joel, itt Marty. Mobiltelefonról hívlak, egy igazi kézben hordozható mobiltelefonról.” A mobilkommunikációt forradalmasító igazi mobiltelefon egy 1 kiló 13 dekás DynaTAC készülék volt, használata jó erőnlétet követelt.
A vezeték nélküli kommunikáció ötlete a Bell Labs társaságnál merült fel, már 1947-ben. Mivel azonban ők elsősorban az autótelefonok továbbfejlesztésében gondolkoztak, a technológiai áttörés versenytársuknak, a Motorolának és fejlesztőmérnökének, Martin Coopernek sikerült.
Cooper 1954-ben csatlakozott a Motorola cég hordozható eszközök csoportjához. Pályája gyorsan ívelt felfelé, az 1970-es évek elején már a távközlési rendszerek részlegvezetőjeként dolgozott. 1973-ban munkatársaival kifejlesztette az első hordozható mobiltelefont, majd ő irányította a piacra dobás tíz évig tartó előkészítő munkálatait is.
Az Egyesült Államok nagyvárosaiban korlátozott számban már az 1930-as évektől használtak autótelefonokat, de Cooper álma a személyes használatra kifejlesztett, hordozható mobiltelefon volt. Egy olyan telefon, amelynek száma nem egy helyhez, egy íróasztalhoz, egy otthonhoz, hanem egy személyhez kötődik és amellyel tulajdonosa bárhonnan telefonálhat és bárhol elérhető. Állítása szerint jóval korábban megálmodta a mobiltelefont, minthogy meglátta volna az 1966-ban indult Star Trek-sorozat Kirk kapitányának 23. századi hordozható kommunikátorát.
A Motorola – John Mitchell főmérnök vezetésével – a legmesszebbmenőkig támogatta Cooper mobiltelefon-koncepcióját. Csak a prototípus megalkotása egymillió dollárjukba került, 1973-1993 között pedig összesen 100 millió dollárt invesztáltak a fejlesztésbe úgy, hogy ebből még semmi bevételük nem származott. Cooper és csapata végül kevesebb, mint 90 nap alatt tervezte meg és rakta össze a végső prototípust, amely a DynaTAC (Dynamic Adaptive Total Area Coverage) nevet kapta. A téglatelefonnak becézett kilónyi készülék 25 cm hosszú volt, feltöltéséhez 10 óra kellett, ám 20 percnél tovább nem bírta. Az akkumulátor rövid élettartama – a tervező szerint – nem okozott különösebb problémát, hiszen ilyen nehéz készülékkel úgysem lehetett volna hosszasan csevegni. A találmányt rádiótelefon-rendszer néven nyújtották be szabadalmaztatásra 1973. október 17-én.
