Eleinte elsősorban a gyerekek szórakoztak azzal, hogy az elővárosi vasutak ütközőin utaztak, azonban a felnőttek is hasznosnak találták ezt a fajta utazást. A „tujázás” a közlekedés fejlődésével párhuzamosan dívott, főképpen a városi villamosokon.
„Valahonnan a kültelkek felől bukkant fel fellobogózva. A megállók táblái visszahúzódtak előle. Azok a meggörbült, gonosz aggastyánok. A villamos nem törődött velük. Elhúzott mellettük.
Olykor lehorgonyzott. De csak azért, hogy felvegye a várakozókat. őszirózsás katonasapkák. Elnyűtt katonaköpenyek, diáksapkák, puhakalapok, keménykalapok, horpadt ellenzőjű sapkák.
A kalauz nem kért jegyet. A potyázóknak nem kellett potyázni. Aki eddig az ütközőn utazott, most odabent a kocsiban. Már ugye, ha idejében fölkapaszkodott. Hiszen a villamos már zsúfolva indult. Teletömött kocsikkal. Mikor szálltak fel? Mikor indult az első roham? És ki tűzte fel a zászlót?
Teleaggatták zászlókkal. Hűségesen vitte, akárcsak az utasait.” (Mándy Iván: A villamos)
Tujázás, avagy a hétköznapok akrobatái
A lóvasutat felváltó villamos története Budapesten 1887. november 28-án a Nagykörúton kezdődött: az első szerelvények a Nyugati pályaudvartól a Király utcáig közlekedtek. Az I. világháború utolsó évében, 1918-ban kapcsolták össze az egyes vonalakat hálózattá. A háborús években a ritkábban járó villamosok külső oldalára kapaszkodókat, a kerekek elé deszkákat szereltek, hogy megakadályozzák a baleseteket. A villamos megjelenésével egyidejűleg a bliccelők is megjelentek: az ütközőket, lökhárítókat, külső kapaszkodókat vették igénybe a veszedelmes, de ingyenes utazáshoz.
A húszas évek vége felé a budapesti városlakók ennek a tevékenységnek a tujázás, a villamosnak pedig a tuja nevet adták. A gyerekeket a könnyelmű hősködés, a felnőtteket a szükség vitte rá a tujázásra. A kalauz feladata az volt, hogy az érvényes jeggyel nem rendelkezőket kizárja az utazásból. A villamosok peronja nyitott volt, és amikor a kalauz úgy ítélte meg, hogy befejeződött a fel- és leszállás, csengetett vagy a sípjába fújt. A tujázók megvárták, amíg elindul a villamos, ekkor ugrottak fel az ütközőre.
Hogyan keletkeztek ezek a szavak? A hátul helyhatározószóból a birtokos személyjel hozzátoldásával keletkezik a hátulja ‘hátsó része, fara valaminek’. A hátulja > hátuja változást hangkiesésnek vagy hangkivetésnek nevezik. Ebből keletkezett szócsonkolással a tuja főnév, abból képezték a tujázás elvont főnevet, illetve a tujázni igét. (Hasonló szócsonkolás az autóbusz ˃ busz.) A tuja ‘villamos’ jelentése a rész–egész viszony felcserélésén alapuló szinekdoché: a járművet egyik részével, a hátuljával nevezzük meg. (Hasonló az ismert ifjúsági regény címe: A távolban egy fehér vitorla.)
Az időbeli sorrend valószínűleg a következőképpen alakult: hátul → hátulja → hátuljázik → tujázik → tuja. Az akrobatikus tevékenység meghatározása a következő: a villamos utasterén kívül, az ütközőn, lökhárítón vagy a sárhányón a viteldíj megfizetése nélkül utazni. Az ötvenes években azonban nemcsak villamoson, hanem buszon is tujáztak.
A villamosokon fürtökben lógó emberek látványa akkoriban hozzátartozott az utcaképhez. A jellegzetes életkép 1952-ben Kovács Dénes – Nádassy László – Vajda Albert Címe: ismeretlen című darabjában a színpadon is megjelent.
A tujázók a saját testi épségüket veszélyeztették, sok szörnyű baleset is történt. Ezért 1960-ban városszerte plakátokat ragasztottak ki, hogy egyszer s mindenkorra elejét vegyék a villamosra ugrálásnak.
