„1849. augusztus 13-án délelőtt 10 óra és 11 óra közt hagyták el utolsó táborhelyüket annak a hadseregnek megrendült maradványai, amelynek győzelmei megóvták ugyan Magyarországot attól a gyalázattól, hogy megadni elmulassza az olmützi oktrojált alkotmányra az illő feleletet…”
170 éve, 1849. augusztus 13-án Arad megyében, a világosi vár alatti szőlősi mezőn az utolsó ütőképes magyar haderő, a teljhatalommal felruházott Görgey Artúr vezette feldunai magyar hadsereg megadta magát Rüdriger (Rigyiger) orosz lovassági tábornoknak, ezzel elbukott a szabadságharc a túlerővel szemben.
„Mert a táboron végigmenve mindössze arra szorítkoztam, hogy az egyes hadtesteknek tudtul adjam: én – meggyőződvén róla, hogy lehetetlen mind a két ellenséges hadsereget legyőznünk – elhatároztam, hogy az orosz csapatok előtt letesszük a fegyvert; ebben is engedelmességet követelek, és életemet teszem rá, hogy úgy mint eddig, most is engedelmeskedjenek nekem: kegyelemre adjuk meg magunkat; ennek ellenére Magyarország mostani reménytelen helyzetében ez a fegyverletétel hazafias cselekedet, nem gyalázatos – az igaz, hogy életveszélyes; de én, akinek fejét a legsúlyosabban és elsősorban kell érnie az ellenség bosszúállásának, nem rettenek vissza ettől a lépéstől; meg vagyok győződve róla, hogy akik eddig férfias elszántsággal híven követtek a csatákban, most sem fognak elmaradni mellőlem; a többieket pedig, ha ellenkeznek, vitéz bajtársaik segítségével, ahogy egykor a csatának, most a hadifogságnak is neki fogom kényszeríteni; – különben ez utóbbiak, a gyávák, tudják meg, hogy – egyedül a gyalázatos szökdösés megakadályozása végett – a hadsereget egyetértésemmel az orosz csapatok is körülkerítették; a bátraknak nem szól ez az intézkedés; ők, a derék vitézek, biztos vagyok benne, soha nem feledkeznek meg a katona legfőbb kötelességéről: hogy a katonai rendet a hadseregben az utolsó pillanatig önként fenn kell tartani.” (Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, ford: Görgey István)
Az orosz sereg vezetője már 1849 júliusának közepén felszólította Görgeyt, hogy közölje feltételeit, amelyek mellett hajlandó véget vetni az egyenlőtlen küzdelemnek. Görgey az orosz küldötteket a magyar kormányhoz utasította, amely válaszában ismertette az ország sérelmeit, feltételül szabta az 1848-as alkotmány szavatolását, s ezen az alapon szövetséget ajánlott az oroszoknak. Paszkevics, akinek I. Miklós cár minden politikai tárgyalást megtiltott, a küldötteket nem fogadta, s annyit üzent Görgeynek, hogy ha fegyverletételről kíván tárgyalni, forduljon uralkodójának megbízottjához.
A kormány augusztus 10-én Görgey javaslatára még egy utolsó, elkeseredett lépésre szánta el magát: elhatározta, hogy felajánlja a koronát egy orosz nagyhercegnek. Kossuth és Görgey aznapi, utolsó találkozóján a tábornok közölte: ha Temesvárnál a magyarok győznek, egyesíti a sereget és megtámadja az osztrákokat, vereség esetén leteszi a fegyvert. Másnap, miután ismertté vált, hogy a honvédsereg döntő vereséget szenvedett, Görgey közölte, hogy a fegyverletételhez politikai és katonai teljhatalomra lesz szüksége. Némi alkudozás után Kossuth és a kormány – Szemere Bertalan miniszterelnök kivételével – lemondott, s a teljhatalmat a tábornokra ruházta át.
Időközben a túlerővel szemben reménytelen helyzetbe került a feldunai hadsereg (29 889 fő, 9839 lóval, 144 löveggel): utánpótlásuk gyakorlatilag megszűnt, a gyalogságnak puskánként mindössze másfél lőszere maradt.
„1849. augusztus 13-án délelőtt 10 óra és 11 óra közt hagyták el utolsó táborhelyüket annak a hadseregnek megrendült maradványai, amelynek győzelmei megóvták ugyan Magyarországot attól a gyalázattól, hogy megadni elmulassza az olmützi oktrojált alkotmányra az illő feleletet, s mindazt is lehetővé tették Kossuthnak, hogy a törvényes igazságért folyó küzdelemnek olyan fordulatot adjon, amellyel ő (Kossuth) – kiforgatván a nemzetet törvényes igazából – csakis Ausztria kormányának és nem önnön hazájának köszönetére szolgált rá. Magam egy csoport tiszt kíséretében, akiket a szolgálat nem kényszerített közvetlenül a csapatokhoz, lóháton előresiettem Szöllős felé.
Újpankota közelében egy orosz hadikövettel* találkoztunk; főnöke, gróf Rüdiger lovassági tábornok nevében felszólított, jelentsem ki élőszóval még egyszer és utoljára, hogy csakugyan komoly szándékom a megállapított helyen letenni a fegyvert.”
(…)
Mire a magyar hadsereg utolsó osztagai átvonultak a csatorna hídján, a nap már leáldozóban volt.
1849. augusztus 13-án az esti szürkületben egy orosz hadtest parancsnoka, gróf Rüdiger lovassági tábornok tartott szemlét a parancsnokságom alatt álló magyar csapatok felett. De a huszár talpon állt a lova fejénél, kardja a nyeregkápára volt akasztva; a gyalogság fegyvere gúlában; az ágyúk mind szorosan egymás mellett védtelenül; és védtelenül hevertek a zászlók is a fegyvertelen hadsorok előtt.” (Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, ford: Görgey István)
Görgey Magyarország teljhatalmú vezetőjeként ebben a helyzetben a kisebbik rosszat, és a kevésbé megalázót választva augusztus 13-án Világosnál feltétel nélkül letette a fegyvert Rüdiger orosz lovassági tábornok előtt. „A háború nem vala cél, csak eszköz a haza megmentésére… hogy embervért kiméljek, (…) Ezen körülményt én legjobb meggyőződésem szerint felhasználom arra, hogy embervért kíméljek, hogy békés polgártársaimat, kiket tovább is megvédelmezni gyönge vagyok, legalább a háború iszonyaitól megszabadítsam azáltal, hogy föltétlenül leteszem a fegyvert, s ezáltal talán megadhatom az első lökést ahhoz, hogy valamennyi tőlem elszakasztott magyar hadak vezérei, hasonló felismerésében annak, hogy Magyarországra nézve ez most a legjobb, rövid időn ugyanazt tegyék” – írta az orosz tábornoknak, levelében azt is jelezte: bízik a cár nagylelkűségében. A fegyverletételről nem egyedül Görgey, hanem a nyolcvan tagú haditanács döntött, a szabadságharc harmincezer magyar katona szomorú, de fegyelmezett csapatszemléjével ért véget.
„Ameddig boldogtalan bajtársaim, csakúgy, mint jómagam is, orosz hadifogságban voltak, mindig azt reméltem, rábírhatom herceg Paszkevics tábornagyot, hogy befolyását, melyet énrám pazarolt, bajtársaim érdekében vesse latba. Abból a föltevésből indultam ki, hogy az orosz hadvezér azért csak az én megmentésem érdekében járt közben, mert azt hitte, hogy a fegyverletétel az én korlátlan akaratomnak volt kényszerű következménye. Legelső feladatom az volt, hogy őt ennek éppen az ellenkezőjéről meggyőzzem. Elmondtam neki, hogy bajtársaim szabad akaratukból egyeztek bele a harc megszüntetésébe; közreműködtek a fegyverletétel végrehajtásában, és hogy az ő beleegyezésük és közreműködésük nélkül lehetetlen lett volna az egész dolog. És nyíltan kijelentettem neki, hogy a nekem szánt kegyelemnek szememben pillanatnyilag semmi értéke sincs, kivált akkor, ha bajtársaimat báró Haynau táborszernagy kezébe kiszolgáltatják.„ (Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, ford: Görgey István)
A közvélemény e cselekedetéért indokolatlanul árulónak bélyegezte, holott Görgey azt remélte: mivel Aradon és Világosnál minden felelősséget magára vállalt, a győztesek csak őt végzik majd ki. Az oroszok azonban presztízskérdést csináltak abból, hogy a magát nekik megadó Görgey életét megkíméljék, így a tábornokot „csak” Klagenfurtba internálták, míg 13 társa Aradon mártírhalált halt.
