Hogyan lett a fáraók sírjainak fosztogatásából módszeres régészeti kutatás, és milyen szerepet játszott ebben Napóleon egyiptomi hadjárata?
Napóleon nyomában indultak a felfedezők
A modern egyiptológia története korántsem a műemlékek iránti tisztelettel kezdődött. A 19. század elején európai nagyhatalmak versengtek Egyiptom ókori kincseiért: felfedezők, gyűjtők és tudósok érkeztek az országba, hogy megszerezzék a fáraók korának értékes emlékeit. A kutatás és a kincsvadászat sokáig kéz a kézben járt, a feltárások pedig gyakran helyrehozhatatlan károkat okoztak. Mégis ebből a zűrzavaros időszakból nőtt ki az a tudományos szemlélet, amely ma már az örökség megőrzését tekinti elsődlegesnek.
A fordulat egyik kiindulópontja Napóleon 1798-as egyiptomi hadjárata volt. A francia hadvezér elsősorban Nagy-Britannia kereskedelmi érdekeltségeit akarta meggyengíteni, ám katonáit tudósokból és művészekből álló expedíció is elkísérte. A szakemberek felmérték az ókori emlékeket, rajzokat és leírásokat készítettek, valamint igyekeztek minél többet megtudni az egyiptomi civilizációról.
Az expedíció egyik meghatározó alakja, Dominique Vivant Denon 1802-ben megjelentette egyiptomi útleírását. A gazdagon illusztrált kötet hatalmas érdeklődést keltett Európában, és tovább fokozta a versengést: a nagyhatalmak egyre inkább presztízskérdésnek tekintették, hogy ki szerezheti meg a legtöbb és legértékesebb ókori emléket.
A kő, amely megszólaltatta a fáraók világát
Az egyiptomi múlt megismerésében döntő jelentőségűnek bizonyult a rosette-i kő felfedezése. A háromféle írással – hieroglifákkal, démotikus írással és görögül – készült felirat lehetőséget adott arra, hogy a kutatók megfejtsék az addig olvashatatlannak hitt hieroglifákat.
A megfejtésért brit és francia tudósok versengtek. Thomas Young fontos részeredményeket ért el, az áttörést azonban Jean-François Champollion hozta meg 1822-ben. Ezzel az ókori egyiptomi feliratok többé nem pusztán titokzatos jelek voltak: történelmi forrásokká váltak, amelyek segítségével a kutatók az egyiptomi társadalomról, uralkodókról és vallási szokásokról is egyre többet tudhattak meg.
A felismerés szemléletváltást hozott. Egy-egy műtárgy értékét már nem csupán az határozta meg, milyen látványos vagy ritka, hanem az is, milyen történeti információt hordoz, és mit árul el eredeti környezetéről.
Amikor a felfedezés még pusztítással járt
A tudományos érdeklődés azonban nem jelentette azonnal a kincsek védelmét. Champollion maga is jelentős mennyiségű műtárgyat gyűjtött a Louvre számára egyiptomi útja során. Egy alkalommal még I. Széthi fáraó sírjának faláról is eltávolított egy domborművet. Tapasztalatai nyomán azonban egyre inkább felismerte, hogy a műemlékek kiszakítása eredeti környezetükből nemcsak károkat okoz, hanem a múlt megértését is megnehezíti. Egyre határozottabban érvelt amellett, hogy az ókori emlékeket lehetőség szerint a helyükön kell megőrizni.
Más kutatók jóval kevésbé kíméletes módszereket alkalmaztak. Howard Vyse például robbanóanyagokat is bevetett a gízai Nagy Piramis feltárásakor. A porosz expedíció vezetője, Karl Richard Lepsius pedig tudományos munkáját összekapcsolta a berlini múzeumi gyűjtemény gyarapításával. Az európai múzeumok között valóságos verseny alakult ki, amelyben a régészeti leletek megszerzése nemzeti presztízskérdéssé vált.
A fosztogatásból a műemlékvédelem felé
A változás egyik meghatározó alakja Auguste Mariette lett. Eredetileg a Louvre megbízásából érkezett Egyiptomba, hogy kopt és szír kéziratokat keressen, ám hamarosan a szakkarai ásatások kötötték le a figyelmét. A feltárások során rendkívüli mennyiségű lelet került elő, Mariette pedig a rendelkezésére álló engedélyben szereplő ötszáz tárgynál jóval többet, csaknem hétezret juttatott Franciaországba, részben titokban.
A lelőhelyeken tapasztalt pusztítás azonban őt is szemléletváltásra késztette. Visszatért Egyiptomba, és immár azért dolgozott, hogy az ország saját örökségét megőrizhesse. Szigorúbb szabályozást és tudományosabb feltárási módszereket szorgalmazott. 1858-ban az Egyiptomi Régészeti Szolgálat vezetőjévé nevezték ki, 1863-ban pedig Kairóban múzeumot alapított, amelynek célja az ország régészeti emlékeinek bemutatása és megőrzése volt.
Mariette nevéhez fűződik többek között a híres szakkarai ülő írnok szobrának felfedezése is. A műalkotás különlegessége a rendkívül élethű tekintet. A szemeket alkotó hegyikristályt olyan gondossággal formálták meg, hogy az írisz és a pupilla kialakítása az emberi szem anatómiáját idézi. Hélène Guichard egyiptológus szerint a kristályt apró, csonka, átfúrt kúpként munkálták meg, így a tekintetnek mélységet és életszerűséget kölcsönöztek.
A múltat nem elég megtalálni, meg is kell őrizni
Az egyiptomi régészet története így nem csupán a látványos felfedezésekről és a legendás kincsekről szól. Legalább ilyen fontos az a hosszú folyamat, amelynek során a kutatók felismerték: egy lelet értékét nemcsak maga a tárgy adja, hanem az a környezet és összefüggés is, amelyben előkerült. Ha egy sírt kifosztanak, egy domborművet leválasztanak a faláról vagy egy tárgyat elszakítanak eredeti helyétől, a történelem fontos részletei veszhetnek el.
Az elveszett fáraók fosztogatói című dokumentumsorozat vezető egyiptológusok közreműködésével mutatja be, miként jutott el a világ Napóleon expedíciójától a modern egyiptológia kialakulásáig. A sorozat november 2-től hétfőnként 22 órakor látható a Viasat History műsorán.
