73 éve, 1945. február 13-ról 14-re virradó éjszaka és 14-én a szövetségesek három hullámban végrehajtott légitámadása földig rombolta Drezdát.
A második világháború végén, amikor a harcok kimenetele lényegében már eldőlt, a brit és az amerikai légierő porig bombázta az egyik legszebb német várost, Drezdát, amelyben akkor több mint egymillió ember (közülük félmillió sziléziai menekült) zsúfolódott össze. A háború legnagyobb légitámadásában több tízezer ember lelte halálát, néhány héttel a német kapituláció előtt.
Az első hullámban, február 13-án éjszaka 22 óra 13 perc és 22 óra 21 perc között 244 Lancaster típusú angol bombázó a belváros háromszor öt kilométeres nagyságú területét vette célba, a legsűrűbben lakott kerületekre és a leghíresebb épületekre szórták a robbanó- és gyújtóbombákat. Az emberek hiába menekültek az óvóhelyekre, az összpontosított támadás mindent lángba borított. Három órával később, amikor a túlélők előmerészkedtek, és megkezdődött a mentés, egy újabb, immár 529 bombázó erődből álló hullám zúdult a Drezdára, a brit légierő hivatalos adatok szerint a két támadásban összesen 2659 tonnányi robbanó- és gyújtóbombát dobott le.
A rémálom nem ért véget, másnap délben 311 amerikai B-17 típusú bombázó további 771 tonna, éjszaka újabb 210 amerikai bombázó 461 tonna bombát szórt a lángoló pokollá változott német városra. Az áldozatok számát illetően ma is csak becslések vannak, bizonyíthatóan legkevesebb 35 ezer ember lelte halálát a tűzben, fulladt meg az óvóhelyeken, de nagyon valószínű, hogy a tényleges szám ennél sokkal nagyobb, akár 135 ezer fő is lehet. Súlyosan károsodtak az „Elba parti Firenze” egyedülállóan szép barokk épületei, a Zwinger, a Semperoper, a fejedelmi kastély és a Frauenkirche is, amely még két napig állt, csak akkor omlott össze.
Drezdát addig csupán 1944 végén érte kisebb légitámadás, és akkor is csak a külvárosokra hullottak a bombák. A helybéliek körében el is terjedt az a híresztelés, hogy a brit miniszterelnök Churchillnek egy nagynénje él itt, ezért kímélik a szövetségesek a várost. Holott a nyugati szövetségesek már a hónap elején, Sztálin, Churchill és Roosevelt jaltai csúcstalálkozója előtt (1945. február 4-11.) tervbe vették a támadást, hogy erősítsék tárgyalási pozíciójukat, de a szőnyegbombázást az időjárás nem tette lehetővé.
A bombázást mégis végrehajtották, hogy megtörjék a német ellenállást, s hogy a szovjeteknek bizonyítsák a brit-amerikai koalíció erejét. A célpontnak kiszemelt Drezda nem volt sem hadászatilag, sem iparilag jelentős központ, a támadás is a műemlékekben gazdag belvárosra összpontosult. Elpusztítása sokak szerint egyszerű terrorbombázás volt: válasz az 1940-41-es, a levegőben megvívott angliai csata során történt náci bombázásokra, amelyek során a Luftwaffe csak Londonban 12 ezer ember halálát okozta, 1940 novemberében pedig földig rombolta Coventryt (Londonra 1944-ben is hullottak a V-1 és V-2 rakéták).
Az Elba parti városban a Zwingert és a Semper operát újjáépítették, de a Frauenkirche, az egyik legszebb és legnagyobb német protestáns templom, amelynek kupolája uralta Drezda látképét, az NDK évtizedeiben háborús mementóként romokban hevert. A templomot a német újraegyesítés után, tizenegy év alatt építették újjá, és hat évtizeddel lebombázása után, 2005 októberében szentelték újjá. Jelképes módon a 90 méter magas kupolát díszítő keresztet az angol Alan Smith készítette, akinek édesapja részt vett Drezda lebombázásában; Drezdát és Coventryt a megbékélés jegyében évtizedek óta testvérvárosi kapcsolatok fűzik egymáshoz.
A város elpusztításának át- és túlélője volt az amerikai író, Kurt Vonnegut is, aki életének egyik legmeghatározóbb élményét Az ötös számú vágóhíd (1969) című regényében írta meg. A regényből George Roy Hill készített filmet (1972).
