Régészeti feltárások, genetikai vizsgálatok és évszázadok óta őrzött múmiák segítenek megfejteni az Inka Birodalom rejtélyeit. Az új eredmények szerint az inkák kommunikációja, vallása és társadalma sokkal összetettebb volt, mint azt korábban hittük.
Új felfedezések írják át az inkák történetét
Nem volt írásuk, kerekük vagy jelentős nyersanyagkészletük, mégis a nyugati félteke legnagyobb birodalmát hozták létre. Hajból készült khipuk, vulkánok tetején talált gyermekmúmiák és különleges gyapjúszövetek alapján a kutatók ma már egészen más képet rajzolnak az inkákról, mint amit a spanyol hódítók krónikái megőriztek.
Egy hegyvidéki közösség a 15. században kontinensnyi hatalommá vált.
Nem volt nyersanyaguk, kerekük és hagyományos írásuk sem, mégis alig másfél évszázad alatt a nyugati félteke legnagyobb birodalmává nőtték ki magukat. Végül spanyol hódítók igázták le őket, az ő krónikáik helyett azonban most kutatók friss régészeti feltárásokat, radiokarbon- és genetikai vizsgálatokat, csontokat, textíliákat, khipukat és múmiákat elemeztek, amelyek meglepő újdonságokat mesélnek!
Magyarországon a Viasat History vetíti Az inkák elveszett múmiái című dokumentumsorozatot, amely során a régészek az inka eredetmítosz mögé ásnak le. Kulcshelyszínük a Cusco felett fekvő Sacsayhuaman, ahol a leletek arra utalnak, hogy az inka kultúrát nem máshonnan ültették át, hanem hosszabb helyi fejlődés eredményeként született meg. Alexei Vranich régész így fogalmaz:
„Amit itt találtunk, az az inka építészet eredete, 200 évvel azelőtt, mint ahogy korábban gondolták”. Ez a felismerés pedig jócskán árnyalja a „hirtelen épült” birodalom mítoszát: a robbanásszerű terjeszkedés mögött évszázadok alatt felhalmozott tudás, helyi szövetségek és szervezési tapasztalat állhatott.
Újszerűbb és árnyaltabb képet kapunk az inka kommunikációról is.
A khipuk (inka csomóírás) sokáig egyszerű számolási eszközöknek tűntek, ám Sabine Hyland kutatásai szerint ennél jóval többet hordozhattak: történeteket, vallási jelentést, mitológiát, akár történelmi emlékezetet is. Elemeznek olyan khiput, aminek a főzsinórja emberi hajból készült, és ma már tudjuk, hogy abban az időben a haj akár aláírásként is szolgált (jelzi, hogy ki készítette azt).
„Az inkák számára a haj tartalmazza az ember lényegét, az életerőt, majdnem a lelkét” – állítja Hyland. A haj kémiai vizsgálata ráadásul azt sugallta, hogy a khipu készítője közember lehetett, ami alapjaiban rengeti meg azt a régi feltételezést, hogy a khipuk kizárólag az uralkodó réteg eszközei lettek volna.
A lámák és alpakák szerepe is túlmutat azon, amit eddig tudtunk róluk. Nem egyszerű haszonállatként jelennek meg, hanem az információk és a rituálék hordozójaként. Erre bizonyíték a khipuk finom rostjai között talált láma- és alpakagyapjú szövetek, vagy a Llullaillaco-gyermekek mellé temetett gyapjútextíliák.
A film egyik legérdekesebb tudományos megállapítása, hogy az inka áldozathozatalt nemcsak vallási, hanem politikai eszközként is értelmezi. A Llullaillaco-vulkánon talált gyermekmúmiák vizsgálatai szerint a kiválasztott gyermekek a szertartást megelőzően alkoholt és kokalevelet kaptak, majd a Capacocha részeként a hegyek szellemeinek és istenségeinek ajánlották fel őket.
Gabriela Recagno antropológus szerint az inkák nem egyszerű halálként tekintettek erre, hanem úgy vélték, hogy a gyermekek a spirituális világba lépnek át. Egyes kutatók szerint a rítus egyúttal a birodalmi jelenlétet is megerősítette: a felajánlott gyermekek szakrális közvetítőként kapcsolták a meghódított vidékeket az inka állam vallási rendjéhez.
Új fénybe kerültek a női szerepek is: az aqllakuna (a kiválasztott nők) sokáig egy kolostorszerű világot tárt elénk. A csont- és fogkopásvizsgálatok, valamint a textíliák elemzése azonban azt mutatja, hogy ezek a nők lehettek a birodalom diplomáciai kulcsszereplői: chichát, vagyis kukoricasört készítettek a lakomákhoz, textíliákat szőttek ajándékként, miközben tudásukat régiókon át terjesztették.
„Újra kell gondolnunk a kiválasztott nők intézményét. Nélkülözhetetlenek voltak az inka diplomáciában, az Inka Birodalom felépítésében” – mutat rá Sofia Chacaltana-Cortez antropológus a kétrészes dokumentumfilmben
