Kandó Kálmán mérnök, a nagyfeszültségű háromfázisú, ipari frekvenciájú váltakozóáramú vontatás első alkalmazója mozdonyoknál, a fázisváltó kidolgozója. A vasútvillamosítás úttörőjeként sokat tett a magyar vasút korszerűsítéséért, azért, hogy az az európai vérkeringésbe kapcsolódva fejlődhessen.
Kandó Kálmán gépészmérnök, akadémikus, a villamosvasúti vontatás úttörője 95 éve, 1931. január 13-án halt meg Budapesten.
Kandó Kálmán 1869. július 10-én született Pesten. A villanymozdonyok történetében nagy fordulatot jelentett a kiváló magyar mérnök, Kandó Kálmán színrelépése és tevékenysége. Az 1869-ben született Kandó a Műegyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet, majd Franciaországban, a Compagnie de Fives-Lille gyár mérnökeként teljesen új számítási módszert dolgozott ki indukciós motorok méretezésére.
Sikereinek hírére Mechwart András, a Ganz gyár vezérigazgatója 1898-ban hazahívta, a Kandó által már itthon tervezett indukciós motorcsalád tovább növelte a gyár világhírnevét.
Kandó a motorokat a vasúti vontatásban is hasznosítani akarta,
de amerikai tanulmányútja után arra a következtetésre jutott, hogy e célra a kisfeszültségű, egyenáramú módszer nem gazdaságos. Ehelyett a nagyfeszültségű, háromfázisú áramot használt, az első ilyen – alig 300 méter hosszú, de 20 méter szintkülönbséget leküzdő – villamosvasutat 1898 nyarára építette ki a Genfi-tó melletti Evianban egy szálloda és a gyógyfürdő között.
A Ganz 1898-1902 között Olaszországban elvégezte a 106 kilométer hosszú Valtellina vasútvonal villamosítását. Ezzel Kandó építette Olaszországban az első váltakozó áramú nagyvasúti villamos vonalat az általa kidolgozott nagyfeszültségű háromfázisú rendszer alapján. A siker láttán az olasz kormány elrendelte a vasútvonalak villamosítását, és a feladatra Kandót kérték fel.
Itáliában több mint 700 villamos mozdony készült közreműködésével.
A Como-tónál haladó, több mint 100 kilométer hosszú Valtellina-vasutat 1902. szeptember 4-én adták át a forgalomnak. A rendszer sikere után az olasz kormány további 2000 kilométernyi vasutat villamosított ezzel a módszerrel.
Olaszországi munkáját követően 1917-ben Budapesten a Ganz Gyár vezérigazgatójává nevezték ki, de folytatta mérnöki munkáját is. Megkezdte második vasútvillamosítási rendszerének, a fázisváltós rendszernek a kidolgozását, mely lehetővé tette a közhasználatú erőművek 50 periódusú áramának a vasúti vontatásban való közvetlen felhasználását. Az új rendszert a Budapest-Alag közötti fővonalszakaszon próbálták ki (1923. október 31.), próbamozdonya 1928-ban került ki végleg a pályára.
Közben hazai eredményein kívül külföldön is sikereket ért el: 1923-ban egyenáramú gyorsvonati mozdonyt épített a Párizs-Orleans-i vasút számára, majd 1927-ben hosszabb ideig az Egyesült Államokban a Westinghouse tanácsadója volt. 1931. január 13-án halt meg Budapesten.
A róla elnevezett villamosmozdonyt a Budapest- Hegyeshalom közötti fővonal számára 1929-ben tervezte. Munkáját számos magyar és külföldi kitüntetéssel ismerték el. 1924-től a Mérnöki Kamara elnökeként tevékenykedett, 1927-től tagja volt a felsőháznak is. 1927-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. 2001-ben posztumusz Magyar Örökség-díjat kapott villanymozdonyának tervezői munkájáért.
