Liszt Ferenc és a kortárs francia zeneszerzők kapcsolatáról nyílt kiállítás a budapesti Liszt Ferenc Emlékmúzeumban a világhírű zeneszerző születésnapja alkalmából.
Liszt életében döntő szerepet játszott annak az országnak a kultúrája, ahol serdülő éveit és kora ifjúságát töltötte, s amelynek nyelvét egész életében legszívesebben használta.
Francia és túlnyomórészt Franciaországban működő muzsikus-kortársaival való kapcsolata igen sokoldalú és kölcsönösen gyümölcsöző volt. A kiállítás ezeket a kapcsolatokat mutatja be: a francia hangszerkészítők, zeneműkiadók, kritikusok mellett különös hangsúlyt kapnak a zeneszerző-kortársak, akiknek sorában olyan jelentős mesterek találhatók, mint Berlioz, Meyerbeer, Saint-Saëns, Gounod, Massenet, Delibes, Fauré. A sort a 2012. év zenei jubilánsa, a százötven éve született Debussy zárja, aki mint fiatal római ösztöndíjas, még találkozott az idős Liszttel, játszott neki, hallhatta lenyűgöző zongorajátékát és az impresszionizmust is megelőlegező muzsikáját.
A 150 éve született Claude Debussyről való megemlékezés hozta előtérbe Liszt és a francia zeneszerzők kapcsolatát. Liszt Ferenc életének utolsó évében találkoztak, amikor Debussy római ösztöndíjas volt – mondta el Eckhardt Mária tudományos igazgató, a kiállítás kurátora. Ennyi még nem késztette volna egy új anyag összeállítására, de a múzeum kottatára bővelkedik olyan értékes kottákban, amelyeket Lisztnek ajánlottak fiatal francia zeneszerzők. Ezért vélte úgy a kutató, hogy érdemes bemutatni ezt a kapcsolatot.
„A fiatal Liszt a francia zenei élet egyik főszereplője volt, ünnepelték mint zongoravirtuózt. Ám kevésbé volt egyértelmű zeneszerzői elfogadása, főként a francia operák motívumaira írt fantáziáit ismerték. 1866-ban bemutatták Párizsban az Esztergomi misét, ami hatalmas és sértő bukással járt. Liszt egyházi zenéje eltért attól, amit Párizsban akkoriban megszólaltattak, még olyan hívei sem értették, mint például Berlioz” – részletezte Eckhardt Mária.
„Liszt nem egyszerűen hírhedett zenésze a világnak, akinek az emléke lassan, de biztosan elenyészik a hangokkal együtt, hanem jelenség. A maga idejében a leghíresebb magyar. Abban bízott, hogy zenéje a jövőbe vetett gerely, egy generációval később találja majd el a hallgatót. A mai hallgató mégis mintha azon igyekezne, hogy a múltba merengjen Lisztet hallgatva. Pedig Liszt bizonyos értelemben valóban a jövőben élt. Tudta, mi a PR, tudta, hogy a jótékonyság nemcsak szép dolog, de befektetés is, tudta, hogy összetéveszthetetlenek kell lenni. Jól tudta: két akkord után ma is halljuk, ha Liszt zenéje szól. Ha egy hosszú, egyenes hajú, ősz férfit látunk, ma is azt mondjuk: Liszt Ferenc-frizurát hord. Csak közben azt felejtettük el, hogy Liszt mindezt valamilyen célból tette: azt akarta, hogy hallgassuk a zenéjét, nézzük a példáját, kövessük vagy vessük el. Ne felejtsük el. Mi vagyunk a jövő. Csak hagyni kell, hogy eltaláljon az a gerely.” Fáy Miklós
A fiatalok között azonban voltak néhányan, akik felfedezték a maguk számára Lisztet. „Szívós munkával alapozta meg például Charles Camille Saint-Saëns, hogy húsz évvel később újra bemutassák Párizsban az Esztergomi misét, ezúttal óriási ünneplésben részesült a mű, akárcsak a Szent Erzsébet-legenda. Ez a magyarázata annak, hogy Saint-Saëns a többieknél nagyobb súlyt kap a kiállításon. Liszt viszonozta a francia komponista elismerését: kora legnagyobb orgonistájának tartotta Saint-Saëns-t, és előmozdította, hogy a francia fővárosban fanyalogva fogadott Sámson és Delilát Weimarban sikerrel mutassák be” – emelte ki a kutató.
Gounod, Massenet, Delibes műveit Liszt szívesen hallgatta, komoly barátságok fejlődtek ki, amelyeknek a dokumentumai, például Lisztnek szóló ajánlásokkal ellátott kották, levelek, fotográfiák példányai kerültek a tárlókba érmek, műsorlapok és gépzongora-tekercsek mellett. Az egyik vitrinben Liszt és a pesti francia lap, a Gazette d’Hongrie cikke látható, a lap és a zeneszerző kapcsolata olyan érdekes, hogy akár külön kiállítás témája lehetne. Ebben cáfolta például, hogy antiszemita lenne.
