„A világ változás, az élet felfogás dolga.” 1845 éve, i. sz. 180. március 17-én halt meg Marcus Aurelius római császár, az „öt jó császár”-ként emlegetett uralkodók egyike, aki a sztoikus filozófiáról szóló elmélkedéseiről vált különösen ismertté. Nyugaton több generáción át szimbolizálta a Római Birodalom aranykorát.
„2. Bármi legyek is, nem vagyok más, mint test, pára, és vezérlő értelem. – Hagyd a könyveket! Szedd össze magad! Nincs tovább! Mintha már halálos ágyadon feküdnél, vedd semmibe a testet, hisz az csak vér, csont, idegek, visszerek, ütőerek esendő szövedéke. Vedd szemügyre az éltető leheletet! Ugyan mi az? Pára! még csak nem is mindig állandó, hanem pillanatonként kilökött, újra beszívott pára. Harmadik pedig a vezérlő értelem; gondolj arra, hogy öreg vagy, s ne hagyd tovább szolgaságban, ne rángassa tovább dróton az önző ösztön, ne zúgolódjék a sors, sem a jelen ellen, s ne rettentse a jövő.” (Marcus Aurelius: Elmélkedések)
Marcus Aurelius (születési nevén: Marcus Annius Catillius Severus, később: Imperator Caesar Marcus Aurelius Verus Augustus) i. sz. 121. április 26-án Rómban született, apja Annius Verus, Antoninus Pius feleségének fivére, anyja Domitia Lucilla volt. Előkelő hispaniai család fiaként a császári ház rokonságához tartozva már kisgyermek korában Hadrianus kedveltje volt, s az ő gondoskodása révén a legkitűnőbb nevelésben részesült.
Születésekor apai nagyapja már másodszor volt konzul és Róma prefektusa, ami a szenátori pálya presztízsének koronája volt; apja nővére ahhoz a férfihoz ment férjhez, akit a következő császárnak szántak; anyai nagyanyja pedig az egyik legnagyobb római vagyon örökösnője volt. Marcus Aurelius tehát rokonságban állt az új római berendezkedés több legjelentősebb családjával.
A gyermek Marcus tehát egyértelműen társadalmi megkülönböztetésre volt hivatva. Az azonban, hogy miként került a trónra, továbbra is rejtély. 136-ban Hadrianus császár (uralkodott 117–138) megmagyarázhatatlan módon végső utódjának Lucius Ceionius Commodust (Lucius Aelius Caesar, más néven Lucius Verus), és ugyanebben az évben a császár létrehozta Ceionia Fabia és az ifjú Marcus Aurelius eljegyzését. 138 nyarán azonban Hadrianus meghalt, így a menyegzőt nem tartották meg, később az eljegyzést is érvénytelenítették.
138-ban Antoninus Pius adoptálta Lucius Verust és Marcus Antoniust, az utóbbi nevét ezután Marcus Aelius Aurelius Verusra változtatták. Marcust tehát alig 17 évesen jelölték leendő közös császárnak. A következő években magas tisztségeket töltött be, elnyerte a császár lányának kezét, s fogadott apjának hű és meghitt barátjaként osztozott a császári hatalomban.
Marcus Aurelius intelligens, szorgalmas és komoly gondolkodású volt. Egyik mestere egy nyomorék vallásos rabszolga, a sztoikus iskola fontos erkölcsfilozófusa, Epiktétosz lett, míg Frontótól a filozófia tudományát sajátíthatta el. Ettől kezdve Marcusnak a filozófiában kellett megtalálnia legfőbb intellektuális érdeklődését, valamint szellemi táplálékát. Mindeközben a fáradhatatlan Antoninus oldalán rengeteg tennivalója akadt a kormányzás elsajátításával és a közéleti szerepek betöltésével: 140-ben, 145-ben és 161-ben konzul volt. 145-ben feleségül vette a császár lányát, Faustina Minort.
Marcus Auerlius 161. március 7-én lépett trónra, s hatalmát megosztotta mostohatestvérével, Lucius Verusszal. A társuralkodók sokat tettek a Rómában kitört éhínség enyhítésére, lecsendesítették a Germania Inferior és Britannia provinciákban kitört lázadásokat. Lucius Verus váratlan halálát (169) követően egyedüli uralkodóként fogott hozzá Pannonia védelmi problémájának megoldásához. Marcus Auerlius több sikeres háborút vezetett az északról betörő germán törzsek ellen. Éveket töltött Pannóniában, a Dunántúl különböző castrumaiban és Aquincumban.
Traianus, Hadrianus, Antoninus és Marcus Aurelius tekintélyét általánosan elismerték, s nem aknázták alá titokban, miként Tiberiusét, Claudiusét és Néróét kezdettől fogva a nemzeti párt. Nem voltak túlságosan heves torzsalkodások a kormányhatalmat kezelő mindenható testületben, ezért sikerült a római államnak a század folyamán az óriási birodalom területén hatalmas békés és háborús műveket alkotnia.
A császár felesége számos gyermeket (12 vagy 13) hozott a világra, azonban Faustina 177-ben történt halálakor csak öt leány és egy fiú élt, vagyis nagyon fiatalon haltak meg a gyermekek. A császár Frontónak írt leveleiből kitűnik, hogy büszke volt népes családjára, termékeny feleségére, és vagy nem tudott róla vagy direkt elnézte, hogy az asszony időről-időre megcsalja őt. Faustina váratlanul halálát nehezen dolgozta fel. Inkább egy ágyassal tartott kapcsolatot, de nem nősült meg újra.
Tizenkettedik vagy tizenharmadik gyermekét, egy Vibia Sabina nevű kislányt Faustina 170 körül hozta világra. Tehát körülbelül 23 éven át másfél évenként szült. Halálakor csak öt leány és egy fiú élt, nagyon fiatalon haltak meg a gyermekek, többnyire talán még a bölcsőben. Marcus Aurelius büszke volt, és boldog, hogy ilyen népes családja van, hogy termékeny a felesége. Ezt bizonyítják azok a pénzérmék, amelyek színén Faustina császárné arcképe látszik.
Államférfiai részéről a császárt számos kritikus támadás érte – például a keresztény üldöztetés. Bár Marcus nem szerette a keresztényeket, uralkodása alatt nem volt rendszeres az üldöztetésük.
Marcus Aurelius dicsősége nem csupán államférfiúi és katonai sikerein alapul. Filozófiai műve, amit tizennyolc évszázada olvasnak és csodálnak, az emberi gondolkozás legszebb emlékei közé tartozik.
„De sajnos azt is meg kell állapítanunk, hogy a világbirodalom trónján ülő filozófus a trónutódlás kérdését nem tudta olyan ügyesen megoldani, mint más, sokkal kevésbé bölcselkedésre hajló uralkodók. Ahelyett hogy elődeihez hasonlóan a szenátussal egyetértésben döntött volna, és a szenátus egyhangú véleménye szerint legméltóbb Claudius Pompeianust választja, Marcus Aurelius 177-ben az akkor tizenöt éves Commodus fiát tribunusi méltóságra emeltette, és társuralkodóvá tette. Hogy miért akarta éppen egy sztoikus bölcselő érvényre juttatni a dinasztikus elvet egy arisztokratikus köztársaságban, titok, és az ókori források segítségével nem is tudjuk megfelelően megvilágítani. De ennek a hibának mindenképpen végzetes következményei lettek. Marcus Aurelius halála idején, 180-ban Commodus tizennyolc éves volt, tehát mind kora, mind a kellő iskolázottság hiánya folytán képtelen volt megbirkózni a feladattal.”
180. március 17-én Vindobonában (ma: Bécs) halt meg.
Már az ókor a jó császár példaképét, a platóni filozófus-császár megtestesülését látta benne.
Sztoikus filozófiájára elsősorban Epiktétosz hatott. Fennmaradtak Frontóhoz írott levelei is, de ezeknél sokkal jelentősebbek 12 könyvet kitevő, valószínűleg nem kiadásra szánt „Elmélkedései” (ha volt is a műnek eredeti címe, az bizonytalan).
A filozófus császár úgy tartja, hogy a mindenséget a gondviselő istenség hatja át, az embereket pedig az értelem birtoklása egymás testvéreivé teszi és egyszersmind az istenek polgártársaivá avatja a kozmikus államban. Ez az alapja a másik ember – és nem csak a bölcs, hanem akár a nekünk rosszat tevő embertársunk – iránti szeretetnek. Önmagára úgy tekint, mint aki egyfelől testvére az embereknek, másfelől vezetésükre rendeltetett.
A középső sztoa platonizáló vonulatát felerősítve az embert három összetevőre: testre, lélekre, valamint értelemre osztja, és ez utóbbit istenségnek (daimón), a kozmikus istenség kiáradásának tartja. Úgy véli, az egyénnek ezt a belső istenséget kell szolgálnia, olymódon, hogy minél inkább visszahúzódik érzékeitől. Gondolatait személyes hangon, vissza-visszatérő kétellyel fogalmazza meg.
Önéletrajzi vallomásait görögül írta. E munka – mely első ilyen a világirodalomban – szerencsére ránk maradt, s magyarul is olvasható.
