70 éve kezdődtek Budapesten a kitelepítések. Arisztokraták, nagypolgárok, kulákok, reakciósok, klerikálisok, nacionalisták és kozmopoliták is rajta voltak a listán.
70 éve, 1951. május 21-én kezdődtek meg a kitelepítések Budapesten. A kommunista rendszer által nemkívánatosnak nyilvánított személyek ingatlanjait elkobozták, őket pedig kényszerlakhelyre költöztették, ahol mezőgazdasági munkát kellett végezniük.
Az éleződő osztályharc elméletét az 1948-as kommunista hatalomátvétel után Magyarországon is alkalmazták. A Sztálin által megfogalmazott teória azzal magyarázta az egyre alacsonyabb életszínvonalat és a fokozódó terrort, hogy a szétzúzott kizsákmányoló osztályok maradványai a szocialista építőmunka sikerei láttán egyre elkeseredettebb ellenállást tanúsítanak, ezért végezni kell velük. Az állampárt mindenható vezetőjének, Rákosi Mátyásnak az instrukciói így szóltak:
„…ha bajok vannak, lehetetlen, hogy ne legyen benne az ellenség keze… kicsit mélyebben vágjuk ki az üszkös részt inkább, mint hogy benne maradjon a méreganyag…, ahol a fát vágják, ott a forgács is hullik.”
Az ellenség listájára igen könnyű volt felkerülni, ide számítottak az arisztokraták, a gyárosok, a kispolgárok, a kulákok, a közép- és gazdagparasztok, az „ingadozó” középparasztok, a gyanús értelmiségiek, a „klerikális reakció” képviselői, a munkát kerülő lumpenproletárok, a trockisták, a titóisták, a kozmopoliták, a nacionalisták, a béketábor ellenségei, a munkásosztályt eláruló „álfasiszta” szociáldemokraták és így tovább.
Az első tömeges magyarországi kitelepítés 1950. június 22-éről 23-ára virradó éjjel kezdődött, a déli határsávból deportálták a hortobágyi pusztába az „osztályidegen elemeket”. Az ÁVH által irányított műveletet a legnagyobb titoktartás és szervezettség jellemezte. A végrehajtó szervek válogatás nélkül deportáltak egész családokat, sokszor az éjszaka közepén, csak néhány percet, esetleg órát hagyva a készülődésre.
„A gyakran csak hortobágyi táboroknak nevezett tizenkét kényszermunkatábor a hagyományos értelemben vett Hortobágynál jóval nagyobb területen, a Nagykunság északi részeitől – Tiszabő, Karcag, Püspökladány vonalától – a Hajdúság észak-nyugati csücskéig – a Polgár, Hajdúnánás, Tiszavasvári háromszögig – terjedő síkon, Hajdú-Bihar megye nyugati és Szolnok megye észak-keleti részein helyezkedett el. Hajdú-Bihar megyében Árkus, Borsóstanya, Borzas-Mihályhalma, Ebes, Elep, Kónyatanya, Lenintanya és Tedej táborai működtek. A Szolnok megyei táborokhoz Tiszaszentimre − Kilences tanya majd Erzsébetmajor, Kócs, Lászlómajor és Kormópuszta tartoztak.” (Gulag Emlékbizottság)
Budapesten 1951-ben kezdődött meg a kitelepítési akció, arra hivatkozva, hogy a fővárosban kevés a lakás. A döntést május 5-én szűk körű bizottság hozta meg, amelynek Rákosi Mátyás, Gerő Ernő államminiszter, az Államvédelmi Hatóságot (ÁVH) vezető Péter Gábor és Házi Árpád belügyminiszter volt a tagja. Az intézkedés lényegében deportálás volt, mert az 1939. évi honvédelmi törvényhez kiadott két rendeletre alapozták, amelyek lehetővé tették, hogy azokat, akiknek jelenléte a közrend, közbiztonság vagy fontos állami érdek szempontjából káros az ország bizonyos területein, a rendőrhatóság kitiltsa, és az ország más helyén őrizet alá helyezze. (Annak idején e rendeletek alapján hurcolták el a magyarországi zsidókat.)
Budapestről május 21. és július 18. között 13-14 ezer embert költöztettek Békés, Heves, Hajdú-Bihar és Szolnok megyei kényszerlakhelyre, pontos számukat nem ismerjük. A kitelepítésekkel csaknem 5300 lakás vagy lakrész „szabadult fel”, ezeket a párt- és államapparátus munkatársai kapták meg, de valamennyi jutott belőle a nagycsaládos munkásoknak, továbbá művészeknek, tudósoknak is. A hivatalos jelentés szerint „1951. május 21-től június 15-ig Budapestről a következő nemkívánatos elemeket telepítették ki: hat volt herceget, 52 volt grófot, 41 volt bárót, valamint hozzátartozóikat, 10 volt horthysta minisztert, 12 volt horthysta államtitkárt, 85 volt horthysta tábornokot, 324 volt horthysta törzstisztet, 67 volt csendőr- és rendőrtisztet, 30 volt gyártulajdonost, 46 volt bankárt, 53 volt gyárigazgatót, 93 volt nagykereskedőt, 105 volt nagybirtokost, valamint hozzátartozóikat. A kitelepítettek lakásait dolgozók, elsősorban sztahanovista vagy nagycsaládos ipari munkások kapták meg.”A kitelepítetteket többnyire mezőgazdasági épületekben (barakkok, istállók, juhhodályok) helyezték el, és mivel ezek lakhatóvá tétele az ő feladatuk volt, kezdetben a szabadban laktak. Aki betöltötte 12. életévét, annak – folyamatos rendőri felügyelet mellett – napi 12 órát kellett dolgoznia, az őrök folyamatosan bántalmazták, megalázták őket. A zárt területet engedély nélkül nem hagyhatták el, látogatókat havonta egyszer, az őrparancsnok engedélyével fogadhattak. A megszokott körülményeikből kiszakított, mindennemű ellátás és anyagi jövedelem nélkül maradt, a mezőgazdasági munkához nem értő kitelepítettek az első időszakban csak azért nem haltak éhen, mert – a hatalom cinikus számításai ellenére – a befogadásukra kényszerített családok segítették őket.
„A deportáltak elhelyezését úgy oldották meg, hogy a meglévő három birkahodály egyikébe zsúfolták a 351 főt. A fekhely 80 cm vastag birkatrágyára szórt kevés szalma volt. Egy személynek 50 cm széles hely jutott. A birkák is a hodályban voltak, de a deportáltak miatt a szokásosnál jobban összezsúfolódtak. A birkákat és az új érkezőket farács választotta el. Igen erős trágyaszag, birkaszag, meg 3 millió légy volt a hodályban.” (Varga Albert visszaemlékezése)
A kitelepítéseknek az 1953 júliusában megalakult Nagy Imre-kormány vetett véget, de az intézkedések áldozatai nem kaphatták vissza lakásukat, sokszor még eredeti lakóhelyükre sem térhettek vissza.
A magyar lakosok nem először éltek meg hasonló megaláztatást és kiszolgáltatottságot. A felvidéki magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó 1949. június 5-én indult, e két időpont között szinte naponta vitték a kijelölt családokat ingóságaikkal. Felvidéken a második viláágháború után egy ideig több ezer magyart tartottak szlovákiai munkatáborokban, az érintett magyarok számát a cseh történészek 30-40 ezerre, a szudétanémet szövetségek negyedmillióra becsülik.
Az Országgyűlés 2012. március 13-án határozatot fogadott el a kommunista diktatúra által elkövetett tömeges kitelepítések hatvanadik évfordulója alkalmából a kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről. A határozat megemlékezik az 1944 ősze és 1990. május 2. közötti időszak kivégzettjeiről, politikai elítéltjeiről, internáltjairól, kitelepítettjeiről és mindazokról, akiket ezen időszak alatt törvénytelenül meghurcoltak, különösen az 1950-es évek elején jogtalanul, tömegesen deportált és kitelepített családokról. Az Országgyűlés egyúttal támogatta és szorgalmazta olyan emlékművek felállítását, megemlékezések szervezését és oktatási anyagok készítését, amelyek a kitelepítések áldozataira, az őket befogadó családokra emlékeztetnek.
