Nádas Péter olvas fel a Világló részletek címmel készülő memoárjából a Petőfi Múzeumban.
Nádas Péter személyében egy az irodalmi bulváron és kultúrpolitikán kívülmaradt, sikereit kizárólag önmagának köszönhető, független író, akit évről évre az irodalmi Nobel-díj egyik esélyeseként tartjuk számon. Világló részletek – Egy agg fényképész búcsúja az analóg fotográfiától címmel készülő memoárjából
Köszöntőt mond: E. Csorba Csilla főigazgató
Előadást tart: Bazsányi Sándor irodalomkritikus
Nádas Péter felolvas a Világló részletek címmel készülő memoárjából
Julien-Francois Zbinden: Hommage a J.S.Bach című művét nagybőgőn előadja Fejérvári Zsolt.
Nádas Péter: Világító részletek
(részlet)
Akahito egyike volt azon szerencsétleneknek, akik egyenruhába bújtatott, felfegyverezett kamaszként, sapkájukkal a kezükben, fejüket mélyen meghajtva álltak a szabad ég alatt, mikor a recsegő hangszórókban megszólalt Hirohito császár. Császár még népéhez nem beszélt. Borús nap volt ez az augusztusi. Ilyen nagy nap nem volt még, nem lesz, nincs, elveszítették a háborút. Úgy rázkódott a válluk a zokogástól, hogy ne zavarják a mellettük állót, mégis hallják a császár minden megsemmisítő mondatát, hallják minden lélegzetvételét. Most, amikor Akahito az aggkor küszöbéhez ért, ritkán beszélt. Nem is volt kihez. Volt egy kis kertje. Ezt még valahogy rendben tudta tartani. A kert végében volt egy immár csaknem kiszáradt tava. Jó évtizede elapadtak a tó titkos kis forrásai, éppen csak a talajvíz, meg az esők tartották a szintjét az iszap felett. Oda járt ki a tóhoz. Volt egy nádkunyhója, hirtelen jött esők esetére. Ám úgy ült le a padra, hogy a tavat ne lássa, hátat fordított a víztükörnek. Így aztán arra a távolabbi patakra kellett látnia, mely kertje lábánál csörgedezett el a magasra nőtt vízinövények között. De nem lehetett volna megmondani, hogy mit néz. Ahhoz nem kell figyelem, hogy lásson a szem. Meglehet ő sem tudta. Egy idő óta nehezen tudott különbséget tenni belső és külső történés között. Alig moccant a szemhéja is. Talán a patakmederbe szakadt ősöreg fűzet figyelte, amint egyik leszakadt ágára még feltámaszkodik. Nézett, ám valójában nem a fűzet, nem az évtizedes hegektől ékes törzsét, nem a fagyöngyökkel belepett ágbogát, nem a kék eget a zöld lombozat hátterében, nem a felhők vonulását. A fűzek röviden élnek, ez a fűz tán máris túltett rajta.
