Március 15-ét a főváros lakosai rendszerint számos köztéri helyszínen ünneplik. Ezek közül a két legfontosabb a Nemzeti Múzeum lépcsője és kertje, valamint a Petőfi-tér, ahol a költő bronzalakja ad méltó hátteret az emlékezéshez. A szobor története pedig épp olyan gazdag fordulatokban, mint az ünnepé.
Egyik pályázatot a másik után írták ki Pest-Buda köztereinek szobrászati díszítésére a kiegyezés körüli években. Az egyetlen kivétel Izsó Miklós megbízatása volt: őt 1871-ben „országos közóhajtásra” kérték fel a Petőfi-szobor elkészítésére, és ebben több szempont is szerepet játszhatott.
Legelsősorban az, hogy akkoriban ő számított a legjobbnak ebben a műfajban. Másodsorban élete is predesztinálta erre a feladatra, hiszen a sárospataki gimnázium elvégzése után, szinte még gyerekfejjel vett részt a szabadságharcban, Győrnél meg is sebesült és a függetlenségi küzdelmek leverése, majd az azt követő megtorlás miatt sokáig bujdosott. Harmadsorban: talán kárpótolni akarták, mert az 1866-os Széchenyi-emlékszobor pályázaton csak második helyezésre méltatta tervét a bírálóbizottság. De korábbi munkássága is garanciát nyújtott arra, hogy a Petőfi-témát felkészülten megoldja, mivel 1864-ben kétféle változatot készített Haldokló Petőfi címmel, a kegyeletteljes nemzeti emlékezés kifejezésére.
A Petőfi-szobor ötlete már jóval korábban felvetődött, sőt, a felállítására kijelölt helyet is több alkalommal módosították, de az országos közadakozásra csak az általános politikai klíma enyhülésével, a 19. század hatvanas éveitől kerülhetett sor. A mozgalom kezdeményezője és fáradhatatlan motorja a világhírű és világjáró hegedűművész, Reményi Ede volt, aki nemcsak élőszóval és írásban buzdított, hanem külföldi és hazai hangversenykörútjainak teljes jövedelmét is felajánlotta, hogy saját jó példájával járjon elöl. Így őt választották a szoborbizottság elnökévé, a tagságot pedig olyan prominens személyiségekből válogatták, mint Arany János, Petőfi költő-barátja, a Magyar Tudományos Akadémia titkára, továbbá Jókai Mór vagy Egressy Béni, a javaslattevő pedig Greguss Ágost volt Izsó Miklós nyilvános kiválasztásában.
Izsó nagy lelkesedéssel látott a feladathoz. Még abban az évben egy átszellemültebb márvány mellszobrot és egy heroikusabb gipsz-büsztöt készített Petőfiről, Barabás Miklósnak egy korábbi és egy 1848-as portréja alapján. Az egész alakos köztéri plasztikához is kétféle változatot mintázott gipszből, kis méretben. Az egyik a Talpra magyart szavaló költőt jeleníti meg, égre emelt jobbjának esküvő két ujjával, míg a másik a Honfidal vizuális megtestesítése volt, miként a költő a szívére helyezett jobb kézzel a „Tied vagyok, tied Hazám, e szív, e lélek” verssorát idézi. A magyaros ruhába öltözött, drapériás alak mindkét esetben papírlapot tart leeresztett balkezében.
A bíráló bizottság ez utóbbi, higgadtabb póz mellett voksolt a kiegyezés utáni korhangulatnak megfelelően, azzal az indoklással, hogy az első változat csak egy forradalmi pillanat rögzítése, míg a második egy tartós érzelmi folyamatot jelenít meg. Izsó Miklós még 1874-ben elkészítette a szobor életnagyságúnál nagyobb, ötnegyedes arányú változatát gipszből. (Ez a kétméteres tanulmány később a rimaszombati múzeumba került, bronzba öntött végleges példányát 2004-ben avatták fel a szlovákiai városban). A szobrász tüdőbaja azonban elhatalmasodott és 1875. május 29-én fiatalon elhunyt, így a végleges szobrot másnak kellett elkészítenie.
A Duna-parti Petőfi-emlékmű végleges kivitelezését tanítványára, Huszár Adolfra bízták, akit akkoriban – mérsékelt tehetsége ellenére, de talán simulékony természete miatt – valósággal elhalmoztak megrendelésekkel. A költő bronzból öntött alakjának magassága 380 centiméter lett. Hozzá a gipszmodellt Huszár Adolf készítette. Ő Izsó kétféle variánsa helyett a köztes megoldást választotta, de mégis mintha a Talpra magyar szavalása felé hajlana: miközben Petőfi baljában papírtekercset tart, jobbját az égre emeli ugyan, de nem esküszik, hanem három ujjával kissé teátrálisan deklamál vagy talán tettekre buzdítja az őt hallgató tömeget.
A mai művészettörténetírás mindenesetre úgy tartja számon, hogy miközben Izsó Miklós a magyar romantikus stílus kirobbanó erejű képviselője volt mozgalmas plasztikáival, addig – paradox módon – fiatalabb tanítványa művészi eszközeivel inkább a bécsi klasszicizmus korábbi és hűvösebb előzményeihez fordult vissza. A kortársak lelkes szoboravatási készülődését azonban ez cseppet sem zavarta. Az általános közhangulatról némi fogalmat alkothatunk magunknak, ha idézzük világhírű hazánkfiának – Munkácsy Mihálynak – 1882. október 7-én Colpachban írott levélrészletét, amelyet jóbarátjához, Jókai Mórhoz intézett:
„Nagy érdeklődéssel olvasom a Petőfi szobor leleplezési ünnepély előkészületeit és végtelenül sajnálom, hogy ez alkalommal nem lehetek köztetek. De legyek bár távol, veletek érzek, és teljes szívvel-lélekkel osztozom a hódolatban, amellyel a nemzet a korán letűnt nagy szellemnek adózik; és hogy hódolatomnak némi kifejezést adjak, egy koszorút menesztettem Budapestre…Óhajtottam volna a Párisi magyar művészek testületének nevében küldeni a koszorút és az által annak nagyobb nyomatékot adni. De én egészségi állapotom miatt csak pár nap múlva térek Párisba és így nem érintkezhettem kollégáimmal. De reménylem, nem fog szerénytelenségnek feltűnni, hogy csak mint privát hű hazafi és Petőfinek sokszor megsiratója teszem ezt…”
Morelli Gusztáv: A Petőfi szobor felavatása 1882. október 15-én című fametszetén mindenesetre ott látható a talapzat tövében a széles selyemszalagos koszorúk tömkelege éppúgy, mint a Petőfi gesztusát utánzó, az ünnepi beszédét díszmagyarban, felemelt jobbjával is patetikusan nyomatékosító Ráth Károly főpolgármester, az őt figyelmesen hallgató arisztokraták és polgárok demokratikusan összekeveredett tömege, és a szélben lobogó nemzeti zászlók sora az egész teret körülölelő virággirlandok felett.
A lelkes ünneplésnek egy szomorú epilógusa is lett: a mindhalálig hűséges költőtárs és barát – az idős Arany János – ezen az avatáson fázott meg annyira a hűvös-szeles időjárás miatt, hogy tüdőgyulladást kapott és egy hét múltán, október 22-én elhunyt. A későbbi, immár rituálissá vált „március idusai” ünnepségek krónikáját többé-kevésbé már ismerjük – essék szó bár a negyvenes években a fokozódó német befolyás elleni nemzeti ellenállás képviselőiről, avagy az 1956-os októberi forradalom itteni tömegdemonstrációjáról, illetve a nyolcvanas években a szerveződő ellenzék rendszerváltás előtti tiltakozásairól. A legutóbbi évek hagyományos megemlékezéseinek pedig akár aktív részesei is lehettünk a Petőfi-szobor előtt, a szintén Petőfiről elnevezett téren.
