A 4. században élt, kis-ázsiai keresztény egyháztanító a görögkeleti egyház és Oroszország védőszentje. A görögkeleti egyházatyák közül ő volt az első, irodalmi értelemben véve képzett szónok. Nagy Szent Vazulra január 2-án emlékezünk.
Vazul Caesareában (ma Kayseri, Törökország) született előkelő keresztény családban 330 körül. Konstantinápolyban és Athénban tanult, széles körű tudást és szellemi műveltséget szerzett. Hazatérve a nyilvánosság előtt is keresztény hitre tért, szerzetessé lett. Az Írisz folyó partján elterülő birtokára vonult vissza, társakat gyűjtött maga köré, örökölt vagyonát pedig szétosztotta a szegények között. 355 körül kolostort alapított, ahol nemcsak az aszkézist, az imádságot és a fizikai munkát, hanem a Biblia tanulmányozását is rendszeres elfoglaltsággá tették.
364-ben pappá szentelték, püspökének halála után, 370-ben ő lett az utódja. Mint Caesarea püspöke Pontosz egyházmegye vezetőjévé is vált, és 5 püspökség került hozzá. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, megszűntette a botrányokat, csakhamar népszerű lett egyházmegyéjében. Népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok előtt is. Szociális központot létesített, ahol segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak kaptak helyet. Az utókor Baszileiásznak, Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt.
A görögkeleti egyházatyák közül ő volt az első, irodalmi értelemben véve képzett szónok, korának szellemi küzdelmei őt is belesodorták a teológiai harcokba. Jó tollú, termékeny író is volt, sok száz levele máig fennmaradt. Legismertebb értekezései között találjuk A Szentlélekről című munkáját, mely Órigenész válogatott passzusainak általa és Nazianzi Szent Gergely által írott kompilációja.
Ötvenéves sem volt, amikor 379-ben meghalt, életerejét felőrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség.
