„Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess.” Szent István gondolkodása az akkori történelmi időket tekintve meglehetősen modern volt. István döntése – Európa nyugati feléhez kell tartoznunk – most is időszerű. Államalapító királyunk intelmeit ma is érdemes megfontolni.
Államalapító Szent István király napja, az egyik legrégibb magyar ünnep. Augusztus 20-án mindig államalapító nagy királyunkra, Szent Istvánra emlékeztünk. Akkor is, amikor a politika kényszere miatt az új kenyér, vagy alaptörvényünk adta az ünnep hivatalos nevét. István döntése – Európa nyugati feléhez kell tartoznunk – most is időszerű. ”
X. A KEGYESSÉGRŐL ÉS AZ IRGALMASSÁGRÓL, VALAMINT A TÖBBI ERÉNYRŐL
Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját, és a parancsok közt a tizedik. Mert az erények ura a Királyok Királya, miként égi serege áll kereken tíz karból, úgy életed vitele kerekedjék ki tíz parancsból. Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét. (István intelmei Imréhez)
Történelmi ismereteink felettébb hiányosak, miként azt érettségizettek körében végzett felmérések egész sora bizonyítja. Érthető, hiszen generációk nőttek föl úgy, hogy érezték: tanításukban tények és hazugságok keverednek. A kettőt nem tudván szétválasztani, inkább nem tanultak meg semmit. Meg aztán az érdeklődés fölkeltésében is mindig vezérszólam maradt, hogy az a fontos, ami tegnap történt, s nem az, ami régen. Pedig amint az ember lelki, tudati és tudatalatti beállítottságát döntően alapozza meg a gyermekkor, úgy a népek sorsát is meghatározza a ködbevesző távoli múlt.
Szent Istvánt nem lehetett megkerülni
Ám ha ködbevesző is, István király alakja fényesen világít ma is. Róla tanulni sem kellett, ott élt mindig, mindannyiunk tudatában. Lehetett akárhogy nevezni az ünnepét, rá utalt az mindig. Ha „alkotmánynap” lett, az államalapításra és annak végbevivőjére mutatott, ha az „új kenyér” örömére hívott, a népét földművelésre szoktató király állt mögötte. Szent István nem lehetett megkerülni. Mert ha ő nem lett volna, mi sem lennénk.
Vajon tudta-e az a (valószínűleg) 975-ben született fiatal fejedelemjelölt, hogy a magyarok előtt lakott ebben a meseszép medencében, a Kárpátok karéja alatt fekvő dús legelőjű síkon már sokféle nép, de egy se maradhatott meg? Bizonyára tudta, hisz’ jó nevelést kapott latinul beszélő keresztény papoktól. Akik nemcsak tanították, de imáikban a hit kegyelmét is kérték számára, nehogy olyan legyen, mint apja, aki két istent óhajtva szolgálni, próbálta zabolázni népét.
Nem volt könnyű. A fiatal Vajk még ismerhette a Lech mezejéről haza űzött gyászmagyarokat, akik orr nélkül, fül nélkül hozták meg az utolsó kaland hírét. De mégis ellenállt ez a keménynyakú, büszke, keletről kergetett nép. Mert nem hazát foglalni jött, hanem életet menteni, besenyők, bolgárok kardéle elől futva. Mégis, mindennek ellenére meg akarta őrizni a nomád szabadságot, a törzsi egyenlőséget, legeltetés és szerzés korlátlanságát.
És akkor elébük lépett az ifjú király, most már István névvel. Mint az apa, aki szakadék felé futó gyermekei elé veti magát. Nem kímél senkit. Sem a saját életét, sem a másét (pl. Koppány, Ajtony, Gyula, Vazul).
Ha veszniük kell, vesszenek. Kegyetlen volt, szívtelen szent?
Sok vélemény volt lehetséges az idők sodrában. De István megtartotta ezt a népet, és itt tartotta meg. Rablás helyett termelésre fogta. (No, rablás-ügyben még az ő szentté avatásra felterjesztő Lászlónak is maradt gondja.) Fehérló-áldozat helyett térdepelve elmondott imára. Harc helyett békességre.
Sejtette-e, hogy a kalandozók által rég hazahozott foglyok már hirdették Jézus igéit a sátrak, kunyhók között forgolódó asszonyok között? Hogy a később feltárt sírokból apró aranykeresztek tömege került elő, asszonyi nyakra való? Akik hordták őket, már ebben a szellemben nevelték gyermekeiket. István műve alá az „előszántás” tehát már megtörtént, és alapozást adott a lehetetlenséget súroló vállalkozásnak.
V. AZ IGAZ ÍTÉLET ÉS A TÜRELEM GYAKORLÁSÁRÓL
A türelem és az igaz ítélet gyakorlása a királyi korona ötödik cifrázása. Dávid király és próféta mondja: Ítéletedet, Isten, bízd a királyra.
És ugyanő másutt:
Király vagy, az igazságosságot szereted.
A türelemről így beszél Pál apostol: „tanúsítsatok mindenki iránt türelmet.” És az Úr evangéliumban: „Ha [türelemmel] kitartotok, megmentitek lelketeket.” Ehhez tartsd magad, fiam: ha becsületet akarsz szerezni királyságodnak, szeresd az igaz ítéletet; ha hatalmadban akarod tartani lelkedet, türelmes légy. Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlő ügy kerül eléd vagy valamely főbenjáró bűn vádlottja, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erősködjél, hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember; és ne ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az ő megbízatásuk, hogy törvény szerint döntsenek. Óvakodj bírónak lenni, ám örülj királynak lenni s neveztetni. A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. Ha pedig egyszer olyasvalami kerül eléd, amelyben ítéletet hozni méltóságoddal összefér, türelemmel, irgalommal, esküdözés nélkül ítélkezz, így lesz majd koronád dicséretes és ékes. (Szent István intelmei Imréhez)
Miért nem sikerült beilleszkedni a korabeli Európába se a hunoknak, se az avaroknak, se a besenyőknek? Rohantak a végzetükbe, mert nem volt fékező erő, mely megállásra bírta volna őket. (A kunokat, jászokat már felszívta magába a letelepült magyarság.) István azonban nemcsak keménykezű király, de „jó pásztor” is volt, hitt abban, amit tanított. Ezért tudott úgy kormányozni, ahogy a szintén messzelátó politikus, Géza nem tudott.
István a szervezésben is kimagaslónak mutatkozott, az ispánságok, vármegyék kialakítása, a közigazgatás, bíráskodás létrehozása lángeszű szervezőre vall.
A kolostorok alapítása sem csupán hitéletű jelentőségű: az oktatás, a könyvmásolás (tárolás) a korabeli kultúra műhelye a kolostor volt, és a kultúrához tartoztak azok a gyakorlati tevékenységek, melyekre a nomád-ivadékokat tanítani kellett.
Bizánc helyett Róma
Sokszor elmondjuk, István király a cluny-i reformtól ihletett szerzeteseket hívta be elsősorban. Ennek lényege: az egyház legyen független a világi hatalomtól, a szerzetesek pedig gyakorolják és hirdessék a bencések régi jelmondatát: „Ora et labora” (Imádkozz és dolgozz!). Nyugat-Európában a legjobb sajtot, pezsgőt azóta is szerzetesek készítik; minálunk a magyar pálosok szereztek örök hírnevet földművelés-tudományukkal. De azért a kódexmásolás, miniatúra-festés értékét is jelzi, hogy a pulpitushoz kellett láncolni a kódexet, el ne vigye valaki, hiszen többet ér, mint egy egész megye mindenestül.
Nem csak nyelvében él a nép
Árpád-házi királyainkat ezerféle kötelék (leginkább Hymen) fűzte a nagy tekintélyű birodalomhoz, mely Róma bukása után még egy ezredévig fenn tudott maradni. Sok magyarázat létezik, mégis úgy tűnik, Istvánt lélektani érzéke, népe ismerete (is) irányította nyugat felé. Mert Botond bárdja ugyan betörte Bizánc aranykapuját, de Botond nem marad ott… A bizánci kultúra merevsége, a szokások megcsontosodott rendje, az egyház rideg szigora, a hivatalnokok zsarnoksága, az egyszerű emberek alávetettsége… A magyarok inkább egyenként vágatják magukat négyfelé, semhogy ezt elviseljék. Nyugaton a király „primus inter pares” (első az egyenlők között), s a hűbéri lánc is elviselhetőbb függés, mint a bizánci apparátus.
Hogy aztán így, közbül rekedve, a kis közép-európai népek a századok során „jégverés csepülte nyájakká” válnak, kétfelől is vertekké olykor, azt István még nem tudhatta.
Az ő szándéka a megmaradás volt, és az összefogás, ezért hirdeti intelmeiben az idegenek befogadását, a többféle nép sokféleségéből eredő előnyöket.
VI. A VENDÉGEK BEFOGADÁSÁRÓL ÉS GYÁMOLÍTÁSÁRÓL
A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák. (Szent István intelmei Imréhez)
Nem volt hódító, nem akart hatalmas birodalom ura lenni. Ezért időszerű rá emlékezni, mindig, minden korban. Aki őt ünnepli, nem nacionalista, hanem patrióta. Ez utóbbi nélkül pedig nem létezhetünk. Veres Péter írta valamikor, valahol, hogy az író vagy magyar, vagy angol, vagy orosz stb., de valaminek kell lennie, nyelv és haza nélkül nem létezhet, olyan lenne, mint a nyúzott ember. Az pedig meghal. És nemcsak nyelvében él a nép, de még az ősanyák álmait is hordozva.
