„Ha mindent megtettél, amire képességeidből telik, ember vagy. Ha mindent megtettél, amit akartál, akkor isten.” Milyen ember volt Napóleon? Mivel magyarázható látványos felemelkedése és üstökösszerű bukása? Bonaparte Napóleon 245 éve született.
„Az a szó, hogy lehetetlen, nem szerepel a szótáramban” – vallotta Napóleon, aki maga mondta egyszer magáról: „Micsoda regény az életem!”. Bonaparte Napóleon francia hadvezér és államférfi 1769. augusztus 15-én született Ajaccióban, sokgyermekes korzikai olasz családban. A brienne-i katonaiskolában és a párizsi katonai akadémián tanult, 1785-ben vidéken lett tüzér hadnagy.
1789-ben, a forradalom kitörése után a rendkívül becsvágyó és tehetséges tiszt visszatért Korzikára, ahol a helyi politikába ártotta magát, aminek eredményeként a családnak 1793-ban nincstelenül kellett Toulonba menekülnie, mert összetűzésbe került a nacionalista vezérrel, Pasquale-lal. Itt kezdődött üstökösszerű pályafutása; megbízták a Toulont ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével, s sikeres szolgálatai miatt nemsokára dandártábornokká léptették elő, hat év múlva pedig már egész Franciaország teljhatalmú ura, tíz évvel később császára volt.
A touloni sikerre felfigyelve elnyerte Robespierre testvérének támogatását is. A jakobinus diktatúra azonban 1794 nyarán megbukott, Napóleonnak Párizsban nyomorogva kellett megbízás után kilincselnie. Egészen 1795 őszéig, amikor monarchista felkelés robbant ki, és Paul Barras, a Direktórium legbefolyásosabb tagja őt bízta meg a rend helyreállításával. A kulcsfontosságú helyeken elhelyezett ütegeivel tétovázás nélkül beleágyúzott a tömegbe. A lázadás összeomlott, a belföldi erők főparancsnokának nevezték ki. Ettől fogva Barras támogatását élvezte, olyannyira, hogy az ő volt szeretőjét, Joséphine de Beuaharnais-t vette feleségül. (Különösebben nem k, hiszen fülig szerelmes volt a nála hat évvel idősebb kreol szépségbe.)
A mézeshetek után Itáliába indult, ahol demoralizált, rongyos seregének harci szellemét a búsás zsákmány reményének felcsillantásával hetek alatt megacélozta, és tönkreverte az osztrákokat. A csatatéren bátorságról, a tárgyalóasztalnál diplomáciai és politikai érzékről tett tanúságot, Párizsba töméntelen hadizsákmánnyal érkezett vissza. A féltékeny Direktórium 1798-ban Egyiptomba küldte, itt is győzelmet győzelemre halmozott: elfoglalta Kairót, megszervezte a közigazgatást. Számos tudós is vele volt, s 1799-ben megtalálták az óegyiptomi hieroglifák megfejtésének kulcsát, a Rosette-i követ. Amikor a flotta vereséget szenvedett az angoloktól, csapatait magára hagyva villámgyorsan hazatért.
A kaland növelte népszerűségét, csak kevesen tiltakoztak, amikor 1799. brumaire 19-én (november 10-én) átvette a hatalmat. A világtörténelem legügyetlenebb államcsínye csak azért sikerülhetett, mert az országot zűrzavarba taszító Direktóriumban már senki sem bízott. Napóleon 1802-ben örökös konzullá, 1804-ben császárrá választatta magát, a koronát 1804. december 2-án helyezte – a Párizsba szólított VII. Pius pápa jelenlétében – a saját fejére. Szerette a ceremóniát, bár pontosan tudta, hogy „A trón csak egy egyszerű szék, amely bársonnyal van beborítva”. Vele együtt mindenki lépett egyet előre: családtagjai császári hercegek és királyok lettek, hű embereiből új nemességet hozott létre, tábornokait marsallá nevezte ki.
„Ne tétlenkedj, ha egy idegen városba vetődsz – intette egyszer rokonát -, sétálj körbe a falakon, ismerkedj meg az erődítményekkel! Hátha egyszer el kell foglalnod azt a várost!” A tőle megszokott eréllyel és lendülettel csinált rendet. Centralizált közigazgatást épített ki, a megyék élére prefektusokat állított, polgári törvénykönyve (Code civil) módosításokkal ma is hatályban van és világszerte átvették. Intézkedett a központi bank felállításáról, szigorú adórendszert vezetett be, konkordátumban rendezte az állam és egyház kapcsolatait, vagyis következetesen és kemény intézkedésekkel létrehozta a modern államot.
Zseniális hadvezér volt, sorra verte meg az ellene összekovácsolt koalíciókat, győzelmet aratott Ulmnál és Austerlitznél (1805), Jénánál (1806), Friedlandnél (1807), Wagramnál (1809). 1807-ben Nagy-Britannia (amely ellen 1803-tól kontinentális zárlatot rendelt el) és Portugália kivételével minden európai ország szövetségese vagy vazallusa volt, testvére ült a nápolyi és holland, a vesztfáliai és a spanyol trónon. 1809-ben Ausztriába is bevonult, Győrnél szétverte az utolsó magyar nemesi felkelést. Egyik híres mondása így szól: „Az a szó, hogy lehetetlen, nem szerepel a szótáramban.”
Hatalmának tetőfokára érkezve dinasztia alapításáról álmodozott, ezért elvált Joséphine-től – akitől nem született gyereke – és Mária Lujzát, I. Ferenc osztrák császár lányát vette feleségül. 1811-ben született meg egyetlen törvényes fia, a trónörökös, akit Rostand drámája nyomán „Sasfiók”-nak is neveztek.
1812-ben követte el élete legnagyobb hibáját, amikor soknemzetiségű hadserege, a Grande Armée élén megtámadta korábbi szövetségesét, Oroszországot. Bár a borogyinói csatában hatalmas vérveszteségek árán győzött, a vállalkozás kudarccal zárult. A rettenetes orosz télből a büszke hadseregének csupán 15 ezer embere vergődött haza 1813-ban a hatodik ellene létrehozott koalíciótól Lipcsénél, a népek csatájában vereséget szenvedett. 1814. április 4-én le kellett mondania. Császári címének meghagyásával Elba szigetére száműzték, a trónra a Bourbonok ültek vissza, és összeült az Európa jövőjéről határozni hivatott bécsi kongresszus.
1815. március 1-jén merész elhatározással visszatért Franciaországba, az ellene küldött seregek sorra átálltak, diadalmenetben vonult be Párizsba. Ez volt a „száznapos uralom”. Hiába ígért békét, egész Európa felvonult ellene, s utolsó csatájában Waterloonál vereséget szenvedett, négy nappal később, 1815. június 22-én másodszor is lemondott a trónról.
Ezúttal már biztos távolba, az Atlanti-óceán közepén fekvő brit felségterületre, Szent Ilona szigetére száműzték leghűségesebb embereivel. Itt is halt meg 1821. május 5-én. Halálának okán máig vitatkoznak: valószínűleg gyomorrák végzett vele, de számos elmélet van forgalomban, a legmakacsabban az arzénmérgezés tartja magát. Holttestét 1840-ben Párizsba szállították, az Invalidusok templomában helyezték el.
Tüneményes pályafutása már kortársait lenyűgözte, halála után a legendák magasságába emelkedett, életéről megszámlálhatatlan mennyiségű könyv és film készült. A modern kor egyik legnagyobb hadvezére és politikusa volt. Megszilárdította a tőkés társadalmi rendet, létrehozta a polgári igazságszolgáltatás rendszerét, rendezte az állam és az egyház viszonyát. Egész más Európát hagyott maga után, mint amilyen előtte volt. Jó előre megfogalmazta ezt is: „Az ember becsvágya olyan eszményi közönséget teremt magának, amelyet úgy hívnak: utókor”.
