Az idén 110 éve született Raoul Wallenberg élete és elvei kezdettől fogva nem illeszkedtek a svédek egyértelmű társadalmi normáihoz. „Ki volt ez a svéd fiatalember, akinek nevét először 1944 vérzivataros hónapjaiban ismerte meg Budapest sokat szenvedett lakossága, s kinek sorsa azóta is foglalkoztatja a világ közvéleményét?”
Az 1912. augusztus 4-én született Raoul Wallenberg a második világháború éveiben Magyarországon zsidók ezreit mentette meg a deportálástól. A Wallenberg famíliához tartozott, de nem a befolyásos bankárcsalád körében nevelkedett. Építészmérnöknek tanult, de üzletemberként dolgozott. Nem volt sem hivatásos diplomata, sem kém, és eltűnése után évekig nem tekintették igazán halottnak; ám azt sem erősítették meg, hogy életben van. Életének legfontosabb eleme, hogy meggyőződésétől vezettetve nem habozott túllépni a határokon és túltenni magát a szabályokon.
A svéd üzletember és diplomata 1944 júliusában elfogadta a Budapestre szóló diplomáciai kinevezést, hogy ott szembeszálljon a könyörtelen náci halálgépezettel. 1944. július 9-én érkezett Budapestre a Svéd Királyi Külügyminisztérium megbízottjaként, azzal a céllal, hogy a semleges állam képviseletében részt vegyen a magyarországi deportált zsidók megmentésében.
1944 júliusától szolgált a budapesti svéd nagykövetség első titkáraként. Ebben a minőségében ezrével bocsátott ki életmentő menleveleket. Amikor megérkezett posztjára, félmillió magyar zsidót már elhurcoltak, és hasonló sors fenyegette a fővárosban maradt kétszázezret is.
Alakja, tevékenysége legendává nőtt. A róla szóló regény a budapesti napok története, annak is csak töredéke, de sok ezer magyar életét megmentő tevékenységének hű tükre.
Wallenberg rendkívüli energiájának, diplomata kollégáinak és más segítőknek köszönhető, hogy egyes források szerint húszezer magyar zsidó életének megmentése azzal, hogy svéd úti okmányokkal látta el vagy védett házakba menekítette őket. Bátor volt, hiszen nem csak titokban segítette a rászorulókat, de a támogatásért is küzdenie kellett.
Módszerei „nem voltak diplomatikusak”?
Nyitott azonban az a kérdés, hogy a svéd hivatalosságok sokáig miért tanúsítottak oly kevés érdeklődést Raoul Wallenberg sorsa iránt eltűnését követően. Stockholm rendkívüli passzivitását nem magyarázhatja a diplomata küldetésének kényes mivolta és bizonytalansága, így az sem, hogy az amerikai kormány ösztönözte és finanszírozta missziójának jelentős részét, és nem elég indok a háborút közvetlenül követő idők zűrzavaros állapota sem
Az egyik ok valószínűleg az lehetett, hogy országa képviselőjeként Wallenberg rendkívül sikeres volt Budapesten, de eredményei egyéni teljesítménynek tűnhettek, nem pedig a svéd diplomácia sikerének. A külügyminisztériumban sokan vélekedtek úgy, hogy módszerei és magatartása a szó szoros értelmében „nem diplomatikusak”, és hogy határtalan lelkesedésével bajba sodorta magát, és olyan válságot okozott, amelyet aztán ők kényszerültek kezelni.
Hivatalos diplomáciai státusa kétségkívül lehetővé tette számára a hatékony fellépést, de levelezéséből az is kitűnik, hogy mennyire felháborították a tevékenységét korlátozó bürokratikus akadályok. Miközben a hivatalosan semleges svéd kormány óvatosan kerülte, hogy túl erős nyomást gyakoroljon a német náci és a magyar nyilas hatóságokra, ő folyamatosan kereste a módot a mentési erőfeszítések maximalizálására.
A külügy magatartását részben egyes akkori tagjainak Németország iránti korábbi rokonszenve, részben az magyarázta a német történész szerint, hogy Wallenberg hírneve a háború után elhomályosította az összes többi svéd diplomatáét.
Kérését elutasították
Kezdettől fogva világossá tette, hogy nem csupán a Svédországgal szoros üzleti vagy családi kapcsolatokat ápoló személyeket kívánja védeni, hanem a lehető legtöbb ember megmentésére kívánja felhasználni a társaival együtt kiépített okmányrendszert.
1944 augusztusában arra szólította fel a svéd külügyminisztériumot, hogy adjon teljes jogot (a budapesti svéd diplomatáknak) védő útlevelek kiadására az üldözöttek számára. Kérését elutasították, így egy másik okmányra, a híres svéd menlevélre kellett támaszkodnia.
Azt, hogy odahaza akciója nem élvez egyöntetű támogatást, éreztette barátjának, Kalman Lauernek Stockholmból neki írott levele is, amelyben az állt: „Hálát munkádért valószínűleg nem várhatsz, légy nagyon óvatos”.
A külügy magatartását részben egyes akkori tagjainak Németország iránti korábbi rokonszenve, részben az magyarázta a német történész szerint, hogy Wallenberg hírneve a háború után elhomályosította az összes többi svéd diplomatáét.
