„A mi Bertink holnap indul feléd… Fogadd öcsédet kegyesen, ez egy szeretetre méltó, s jól készült, s elveket kereső ifjú, ki nekem szeretetemet s bizodalmamat nagy mértékben bírja…” Szemere Bertalan egész életét a szeretet, a bizalom, az egyenesség elvének követése és a demokráciában vetett hit vezette.
Szemere Bertalan, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik vezéralakja, 1849-ben miniszterelnök és szépíró 200 éve, 1812. augusztus 27-én született Vattán.
Kétszáz éve, 1812. augusztus 27-én született a Borsod megyei Vattán Szemere Bertalan, az első felelős magyar kormány belügyminisztere, az 1848-49-es szabadságharc idején, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után Magyarország miniszterelnöke. „A mi Bertink holnap indul feléd… Fogadd öcsédet kegyesen, ez egy szeretetre méltó, s jól készült, s elveket kereső ifjú, ki nekem szeretetemet s bizodalmamat nagy mértékben bírja. Ő a nyelv grammatikáját tanulta, s tiszta, kellemes prózát ír, s van benne elég talentum, hogy literátorink közt egyszer akkor díszben tűnjön fel; de az én kinézéseim nem annyira azok, hogy ő literátor legyen, mint azok, hogy hivatalbeli. Ez a gyermek, ha minden meg nem csal, a polgári pályán nem utolsó jelenet lesz…” Barátjának, Szemere Pálnak Írta Kölcsey Ferenc ezeket a sorokat 1834. szeptember 7-én, az akkor huszonkét éves ifjú Szemere Bertalanról, a későbbi miniszterről és miniszterelnökről.
Szemere elszegényedett nemesi családból származott. 1832-ben a sárospataki jogakadémián végzett, ekkorra már kiválóan beszélt latinul, olaszul, németül, angolul és franciául. Megyei szolgálat után királyi táblai jegyző és a pozsonyi diétán Palóczy László mellett „kiskövet” (országgyűlési követségi írnok) lett. Az országgyűlési ifjak egyik vezéreként voltaképpen a karzaton vált ügyvéddé. 1834-től Borsod vármegye aljegyzője, 1836-tól táblabírája volt. 1836-37-ben európai körutat tett, tapasztalatairól írott könyve 1840-ben meghozta számára az MTA levelező tagságát.
„Vizsgálni mindenütt azt kell mi ott, s mindent ott, hol az legjelesebb; saját honában s földében mindent.
Én Németföldön különösen a népiskolákat, Franciaországban a nyilvános életet, Nagy-Britanniában a fogházakat s népjellemet, Helvéciában a természetet választám azon fénypontul, mi körül egyéb tárgyak csoportozatai összegyűlnek. Mert nem csak amaz elvnek, hanem még egy más csillagnak befolyása alatt is írék, s ez a HAZA; ha ezt tudtam volna feledni, ha a polgárt az írónak, a hazaszerelmet az írói dicsőségnek feláldozni bírtam volna, sokat másképpen s még többet éppen nem fogtam írni. –
Ajánlat s társ nélkül indultam a nagy világnak mint csolnak, mely a hazai partoktul eloldódva, vitorla és lapát nélkül bocsátkozik tengerre s átadja magát a habok kényének. Egy kérdés lebege lelkem előtt, mikor elindultam: „Reményljek-e az embertől s higyjek-e benne?” Most, midőn megtértem, szívem ünneplő örömmel adja a feleletet: „Igen.”
S e szent hit gyümölcse utazásomnak, aranygyapjú helyett magamnak én ezt hoztam.
Vatta, december 20-án, 1838.” Szemere Bertalan: Utazás külföldön
1841-től az egri járás főszolgabírája, 1846-tól Borsod vármegye másodalispánja, az 1843-44-es és az 1847-48-as diétán Borsod megye követe volt, tőle származik az első szerzői jogi törvény tervezete. Az 1848. márciusi forradalom győzelme után Szemere szervezte meg a miniszterelnöki irodát és tagja lett az ideiglenes kormány szerepét betöltő Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottságnak.
Batthyány március 23-án terjesztette be kabinetjének névsorát az alsótáblának, a sietség miatt több jelöltjének beleegyezését nem is volt ideje kikérni. Az első felelős magyar kormány a következő tagokkal alakult meg: Elnök: gr. Batthyány Lajos; belügy: Szemere Bertalan; Ausztriával való viszonyok: hg. Esterházy Pál; pénzügy: Kossuth Lajos; hadügy: Mészáros Lázár; közlekedés: gr. Széchenyi István; kultusz és nevelés: b. Eötvös József; földművelés és ipar: Klauzál Gábor; igazságügy: Deák Ferenc. A kormánynak négy főnemes és öt köznemes tagja volt.
Hivatalosan 1848. április 20-án lett az első felelős magyar kormány belügyminisztere, e minőségében rá hárult az új államapparátus kiépítése, a vezető tisztségviselők kijelölése, az új törvények kihirdetése és életbeléptetése, a kormány hivatalos lapjának megindítása. Jelentős szerepet vállalt a nemzetőrség felállításában, egyre bővülő feladatait az állandóan gyarapodó kormánybiztosok munkájának összefogásával igyekezett ellátni. Ő szervezte az 1848. nyári első népképviseleti országgyűlési választások lebonyolítását is.
„A régi magyar vitézség egy huszárban született újra. A hazát a huszár karja és példája menti meg.
Ha tehetném, minden huszárnak egy kastélyt, s lovának egy palotát vennék, s a harc után ott élnének ketten bőségben, fényben, békében.
A huszár élet a híres vitéz élet.
Azt mondta egy tudós ember, hogy halál után az égen mindenik egy csillaggá változik. Be szép a huszár élete, be szép a huszár halála!” (Szemere Bertalan: A huszár)
A Batthyány-kormány szeptemberi lemondása után az uralkodó megtagadta az új kormány kinevezését, a végrehajtó hatalommal ezután az országgyűlés az Országos Honvédelmi Bizottmányt ruházta fel. A testületbe október 1-jén beválasztották az egyetlen miniszterként hivatalban maradt Szemerét is, akit Kossuth Lajos az igazságügyi teendők ellátásával bízott meg. Szemere december közepétől Felső-Magyarország teljhatalmú kormánybiztosaként Miskolcon vett részt a felső-tiszai hadtest újjászervezésében, majd a tavaszi hadjárat gazdasági alapjainak biztosításában.
Amikor az 1849. márciusi olmützi oktrojált alkotmányra válaszul 1849. április 14-én a magyar országgyűlés elfogadta a Habsburgok trónfosztását kimondó Függetlenségi Nyilatkozatot, a kormányzó-elnökké választott Kossuth mellett május 2-ától a belügyminiszteri és kormányfői tisztet töltötte be. Szemere érdeme volt a román emigránsokkal kötött „megbékélési tervezet” előkészítése, a nemzetiségi és a zsidóemancipációról hozott törvényjellegű országgyűlési határozatok beterjesztése és megszavaztatása.
1849. július 30-án a minisztertanács gróf Batthyány Kázmérral együtt rendkívüli hatalommal felruházva a fővezér Görgey Artúr táborába küldte, hogy keresse az alkalmat az orosz inváziós sereggel való tárgyalásra, de a küldetés meghiúsult. Szemere még részt vett a Görgeyt diktátorrá kinevező, augusztus 11-i aradi minisztertanácsi ülésen, ahonnan még Kossuthnak a kormány lemondására vonatkozó bejelentése előtt távozott. A szabadságharc vezetői közül augusztus 24-én az utolsók között menekült Törökországba, az ország elhagyása előtt Orsova környékén elásta a Szent Koronát.
Szemere Bertalan demokratikus gondolkodása a zsidóság egyenjogúsításáról is vallott: „Ha a zsidó nép szinte ott van a csatatéren, és vérét ontja oly hazáért, melynek ő még nem kijelentett polgára, ha ő vagyonát, életét örömest feláldozza azon szabadságért, melyet csak remél, azon jogokért, melyeket még nem bír, mint bírnak a többiek, kik vele harcolnak, azt hiszem, az igazság kívánja, … hogy a nemzetgyűlés azon szent elvi kijelentését tovább ne halassza, miszerint a zsidók is a hazának polgárai, jogban, kötelességben a többiekkel egyenlők.”
Szemere nem Kossuthot követte az emigrációba, mivel a két politikus viszonya mindig is feszültségekkel volt terhes, nem értett egyet a forradalom-párti Kossuth eszméjével, hanem angol útlevéllel Isztambulból Párizsba utazott, ahol egy év múlva családja is csatlakozott hozzá; itthon 1851-ben in contumaciam (távollétében) halálra ítélték. Szemere – mivel Kossuthtal ellentétben soha nem mondott le tisztségéről -, úgy vélte, őt illeti a magyar emigráció vezetése. Amikor ezt Kossuth megakadályozta, elkeseredett, rágalmazásoktól sem mentes kampányt kezdett, amelyben Görgeyt is árulónak bélyegezte, s társai körében is egyre inkább elszigetelődött. Az 1850-es években kapcsolatba került Marxszal, akit a magyar kérdésre vonatkozó információkkal látott el.
Az emigrációban felesége megmentett vagyonából éltek, Szemere vállalkozásokkal próbálkozott, de sikertelenül. Politikai kudarcai, kilátástalan anyagi helyzete megviselte idegeit, s kitört rajta az elmebaj. Felesége, megmaradt barátai kegyelmet eszközöltek ki számára, de már csak élőhalottként térhetett haza 1865 januárjában. „Élt még három évig – emlékezik vissza Szemere Mária -; ha élet az! Ezek az évek enyémek, bár csak ritkán s mindig csak rövid időre láttuk egymást. Ábrándjai akkor is csak a régi időre s életének egyedüli céljára kalandoztak. Beszélt nekem sokat 1849-ről; az utolsó szó, melyet tőle hallottam, az volt: „Elvettem a zászlót!” Aztán nem beszélt többé. … Aztán nem is ismert többé … s aztán meghalt! …Béke hamvaira itten, s anyáméra künt! Isten őrködjék e két lélek fölött!”
Élete hátralevő részét Pesten, elmegyógyintézetben töltötte, ott is halt meg 1869. január 18-án.
