Az ember emlékezete véges, a hangzatos kijelentések, örökérvényűnek vélt megállapítások, netán baljóslatok hamar feledésbe merülnek. Talán jobb is így.
A bulvársajtó néha joggal, jóízűen csámcsog egy-egy politikus valamely melléfogásán, baklövésén. Az érintettek hiába is tiltakoznának: a közszereplés felelősséggel jár. Mentségükre szóljon: más szakmák valódi nagyságai is nyilatkoztak úgy, hogy a ma embere csak mosolyogni tud csacskaságukon.
Az ember emlékezete azonban véges, a hangzatos kijelentések, örökérvényűnek vélt megállapítások, netán baljóslatok hamar feledésbe merülnek. Talán jobb is így. Egy idő elteltével ugyanis kínos szembesülni hajdanában megmásíthatatlannak vélt álláspontokkal, megfellebbezhetetlennek tartott értékítéletekkel. Csokorba gyűjtött példáink is ezt bizonyítják.
A legrégibb nem is a huszadik, hanem az azt megelőző századból való. „Már mindent feltaláltak, amit fel lehet találni” – jelentette ki magabiztosan Christopher Morley, az Egyesült Államok szabadalmi irodájának vezetője 1899-ben.
Hányszor elpirulhatott volna azóta Akárcsak az USA hadügyminisztériumának azok a tisztviselői, akik kerek perec elutasítottak két „csodabogarat”. Történt ugyanis, hogy a Wright fivérek 1905-ben, egy évvel első rövid repülőútjuk után, felajánlották találmányukat az Egyesült Államok illetékeseinek – a katonákat azonban nem érdekelte a repülőgép.
Alaposan melléfogott Thomas Watson, a világhírű IBM számítástechnikai cég elnöke is, amikor 1943-ban kijelentette: „Úgy gondoljuk, hogy a világpiacon talán öt számítógépet tudnánk eladni.” Néhány dekás laptopomon pötyögve a betűket, nehéz mosolygás nélkül leírnom a Popular Mechanics című folyóirat hasábjain 1949-ben közzétett szakvéleményt: „A jövő számítógépei talán már másfél tonnánál is könnyebbek lesznek.” Rá egy évre szembesülhetett a nagyérdemű John Langdon-Davis jóslatával, aki szerint „1950-re a demokrácia megszűnik létezni.”
Melléfogások, baklövések tekintetében előkelő babárokra pályázhatna a brit Királyi Természettudományos Akadémia egykori elnöke, Lord Kelvin is. Íme, három a nagytekintélyű méltóság bölcs meglátásaiból: „A levegőnél nehezebb repülő szerkezet egyszerűen képtelenség”; „A rádiónak nincs jövője”; „A röntgensugár szemfényvesztésnek fog bizonyulni”.
Ezzel szemben az a kijelentés bizonyult szemfényvesztésnek, amelyet a Prentice Hall kiadó közgazdasági könyvekkel foglalkozó osztályának vezetője 1957-ben osztott meg a közvéleménnyel: „Bejártam az országot széltében és hosszában, beszéltem a legjobb emberekkel, és biztosíthatom önöket, hogy az adatfeldolgozás csak holmi divatos gumicsont: az év végére már nyoma sem lesz az egésznek.”
Rácáfolt a műszaki fejlődés dr. Dionysys Lardner egykori vélekedésére („A nagy sebességű vasút utazásra alkalmatlan, mert az utasok, képtelenek lévén lélegezni, elpusztulnának a légszomjtól”) éppúgy, mint Ken Olsonnak, a Digital Equipment Corporation alapítójának és igazgatójának 1977-ben elhangzott szavaira: „Nincs semmi ok, amiért bárki is számítógépet akarna vásárolni az otthonába.” Lehet, hogy Olson emlékezett az IBM számítógép-fejlesztő részlegének arra a mérnökére, aki még 1968-ban fogott mellé? A mikrochipről tűnődött ilyenképp: „Igen, de….mire jó?”
A tények makacs dolgok – tartja a mondás. A vélemény ízlés dolga, erről pedig nem vitatkozunk. Legföljebb mosolygunk, például a San Francisco Examiner szerkesztőjének lektori véleményén, aki ezzel utasította el A dzsungel könyve szerzőjét: „Sajnálom, Mr. Kipling, de ön egyszerűen nem tud bánni az angol nyelvvel.”
Vagy a Decca lemeztársaság képviselőjén, aki 1962-ben ezzel utasította el a Beatles együttest: „Nem elég jó a hangzásuk. A gitárzenekarok letűnőben vannak.”
Régi, szép idők… Amikor a Hidegvérrel írójának, Truman Capote-nak ez volt a véleménye Jack Kerouac Úton című regényéről: „Ez nem írás – ez gépelés.” Capote mentségére legyen mondva, egy másik véleménye – noha nem bizonyítható – kevésbé tűnik baklövésnek: „Tudományosan igazolt tény, hogy ha valaki Kaliforniában él, évente egy ponttal csökken az IQ-ja.”
