A nyílt tűzhelyek eltűnésével az elmúlt száz esztendő alatt feledésbe merült egy ősrégi karácsonyi szokás – a „Krisztus-tuskó” égetés.
Annak ellenére, hogy vidékenként más és más nevet adtak neki, mindenütt ugyanazt a szokást jelentette: szenteste meggyújtottak egy nagy fatuskót, amelynek az egész karácsonyi ünnepkör alatt égnie kellett.
Ennek a szokásnak az eredete egészen a pogány időkig vezethető vissza. Azokban az időkben az emberek létfontosságúnak, reményt ébresztőnek tartották a tüzet és a fényt – különösen a hosszú téli napokban. Egyrészről a kemény hidegben a tűznek lehetőleg nem volt szabad kialudnia, másrészről pedig a fénylő lángokban a Nap éltető erejének jelét látták.
A keresztény írásos emlékek már a VI. században említést tesznek a tuskóégetés „tiltott pogány szokásáról karácsony táján”. Az egyház a rá következő évszázadokban megbékélt a szokással, amelyet sem kiirtani, sem pedig eredményesen betiltani nem lehetett. A „Krisztus-tuskónak” nevezett fatuskót 1184-ben már magától értetődően említik mint adományt, amellyel a hívek évről évre megajándékozzák plébánosukat. Észak- és Közép-Európa, az itáliai államok, Lettország, Erdély és a Balkán nagy kiterjedésű területein széles körben elterjedt a szokás.
Rendszerint szenteste vitték a „Krisztus-tuskót” a házba és meggyújtották a nyílt tűzhelyen. Ha sikerült elérni, hogy 12 éjszakán át égjen, akkor ez bőséges áldást jelentett az elkövetkező évre, megóvta a házat tolvajoktól, tűzvésztől és más csapásoktól. Gyógyító erőt tulajdonítottak a visszamaradt hamunak. Vagy elkeverték a jószágnak szánt takarmánnyal, hogy megóvja minden kórtól az állatokat, vagy szétszórták a hó borította földeken, hogy növeljék vele termékenységüket.
Franciaország egyes vidékein „Háromtűznek” (trois feux) is nevezték a „Krisztus-tuskót”, mivel a Szentháromság tiszteletére gyújtották azt meg. Ott mindig gyümölcsfák törzsét használták tuskóként – mintegy utalásul az Édenkertre. Az itáliai államokban fényes ünnepség keretében gyújtották meg karácsonykor a tuskót, amelyet előzőleg borral, olajjal, vízzel vagy megszentelt magvakkal hintettek be.
A balkáni ortodox családoknál egészen a legutóbbi időkig bevett szokás volt a „Krisztus-tuskó” meggyújtása. Egy méternyit levágtak egy tölgyfa törzséből és a ház ajtaja elé állították. A háziúrnak vagy elsőszülött fiának volt a kötelessége, hogy bevigye a tuskót a házba, ahol azt – a hagyomány szerint – „új ruhába öltözött asszonyok fogadták”.
