A 85 éve elhunyt első ázsiai Nobel-díjas író, Rabindranath Tagore olyan különleges életművet hagyott hátra, amely India és Banglades nemzeti identitását, valamint Balatonfüred kulturális örökségét is gazdagítja.
Az első ázsiai Nobel-díjas író
Rabindranath Tagore neve világszerte egyet jelent a keleti bölcsesség, a költészet és a humanizmus eszméjével. Az indiai író, költő, zeneszerző, filozófus és pedagógus 85 éve, 1941. augusztus 7-én hunyt el, de művei ma is milliókat szólítanak meg. Kevesen tudják, hogy ő volt az első nem európai, aki irodalmi Nobel-díjat kapott: 1913-ban a Gítándzsali (Áldozati énekek) című verseskötetéért tüntették ki.
Tagore 1861-ben született Kalkuttában egy rendkívül művelt, reformszellemű családban. Nyolcéves korában írta első verseit, tizenhét évesen pedig már önálló kötete jelent meg. Bár Londonban jogot tanult, az egyetemet nem fejezte be – sokkal inkább az irodalom, a zene és a művészetek vonzották.
Életműve szinte felfoghatatlanul gazdag: több mint ötven verseskötetet, tizenkilenc regényt, negyven drámát, több száz novellát és csaknem kétezer dalt alkotott.
Két ország himnuszának szerzője
Tagore nemcsak íróként, hanem pedagógusként is maradandót alkotott. 1901-ben Santinikétanban létrehozta saját iskoláját, amely a természet közelségére, a szabad gondolkodásra és a keleti–nyugati kultúrák párbeszédére épült. Az intézményből később a Visva-Bharati Egyetem nőtt ki, amely ma is India egyik legjelentősebb kulturális központja.
Hitte, hogy az oktatásnak nem csupán tudást kell átadnia, hanem nyitottságot, kíváncsiságot és emberséget is.
Kevés alkotó mondhatja el magáról, hogy művei nemzetek identitásának részévé váltak. Tagore egyedülálló módon két állam himnuszához is kötődik.
Jana Gana Mana című dala India hivatalos himnusza lett.
Amar Shonar Bangla című költeményéből született Banglades nemzeti himnusza.
Ez a világ kultúrtörténetében is ritka teljesítmény.
RABINDRANATH TAGORE: ÁLDOZATI ÉNEK
Csak pillanatig add nekem,
hogy melléd ülhessek bár, kérve kérlek,
munkámat aztán befejezhetem.
Nem tud elülni a szivem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
kesereves, meddő, partalan vizen.
Ma ablakomra hullt remek,
sóhajszerelmű zenéje a nyárnak,
s dongó méhektől zsongott a berek.
Most Téged nézlek egyedül,
míg valahol nagy élet-áldozatról
a semmittevés álma rám terül.
(Dsida Jenő fordítása)
A Balaton partján gyógyult
A magyarok számára Tagore neve elsősorban Balatonfüreddel fonódott össze. 1926-ban szívbetegsége miatt érkezett a híres szanatóriumba, ahol hosszabb időt töltött gyógykezelésen.
A legenda szerint felépülése emlékére fát ültetett a Balaton partján. A Tagore sétány ma Balatonfüred egyik legismertebb helye, ahol azóta számos világhírű művész, tudós és közéleti személyiség is fát ültetett, tovább gazdagítva a különleges hagyományt. A sétány így nemcsak a Nobel-díjas költő emlékét őrzi, hanem a magyar–indiai kulturális kapcsolatok szimbólumává is vált.
Hetvenévesen lett festő
Tagore korának legjelentősebb gondolkodóival állt kapcsolatban. Nagy hatással volt rá Mahátma Gandhi, akivel kölcsönösen tisztelték egymást, még akkor is, ha politikai kérdésekben gyakran másként gondolkodtak. Európai útjai során W. B. Yeats és Ezra Pound is lelkesedéssel fogadta költészetét, amelynek köszönhetően a nyugati világ is felfedezte az indiai irodalom gazdagságát.
Tagore alkotói kíváncsisága sosem csillapodott. Hetvenéves korában új művészeti területen próbálta ki magát: festeni kezdett. Rövid idő alatt több száz különleges tusrajzot és festményt készített, amelyek ma a modern indiai képzőművészet fontos alkotásai közé tartoznak.
Rabindranath Tagore művei a szeretetről, az emberi méltóságról, a természethez fűződő kapcsolatról és a kultúrák közötti párbeszédről szólnak. Lírája egyszerre filozofikus és mélyen emberi, prózája pedig finom lélektani érzékenységgel mutatja be szereplőit.
Nem véletlen, hogy több mint nyolc évtizeddel halála után is a világirodalom egyik legfontosabb alakjaként tartják számon – és hogy Balatonfüreden sétálva ma is az ő neve kíséri végig a tópart egyik legszebb sétányát.
