„Kit húsvétkor nem locsolnak, / Hervadt virág lesz már holnap. / Ne fuss el hát, szép virágom, / Locsolásért csók jár, három!” Bár ma már sokan cikinek tartják, a húsvéti locsolkodás igazi tavaszünnep egy kis szabadban töltött szórakozással.
Én kis kertészlegény vagyok,
Virágokat locsolgatok.
Azt hallottam, hogy egy rózsa
El akar hervadni.
Szabad-e locsolni?
Húsvéthétfő húsvét másnapja. Ehhez kapcsolódik a bibliai eredetű Emmausz-járás szokása – Jézus feltámadása után az Emmauszba vezetőúton megjelent két tanítványa – Magyarországon ez elsősorban a baranyai németek körében őrzött hagyomány.
E naphoz fűződnek a legismertebb népszokások – a locsolás és ennek jutalmául a festett, piros vagy hímes tojás ajándékozása is. A locsolkodás alapja a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. A tojás, amely eredetileg halotti kultusz kelléke, a belőle kikelő madárral Jézus újjászületését, a népi hiedelem szerint az életet szimbolizálja, a piros szín Jézus kiontott vérét jelképezi.
Itt a húsvét, eljött végre,
A szép lányok örömére.
Mert a lányok szép virágok,
Illatos víz illik rájok.
Kit húsvétkor nem locsolnak,
Hervadt virág lesz már holnap.
Ne fuss el hát, szép virágom,
Locsolásért csók jár, három!
A locsolkodó vers és a kölnivel való locsolkodás később terjedt el, ahogy az ajándékot hozó húsvéti nyúl képzete is. A nyúl – a többi jelképhez hasonlóan – a termékenység és az élet ciklikus megújulásának jelképe, de a gyermekeket megajándékozó nyúl meséje csak a XX. század „terméke”.
A keresztény hagyomány a húsvéti locsolást a keresztelésre vezeti vissza, amely hajdan vízbemerítéssel, leöntéssel történt. Más magyarázat szerint ez a mulatság a vidámság túlcsordulásának jeleként került a húsvéti szokások közé. (A Dunántúlon ugyanakkor egészségvarázsló mondóka kíséretében fonott korbácsokkal ütögették a lányokat.)
A húsvéthétfőt régebben – a locsolkodás szokására utalva – vízbevető, vízbehányó hétfőnek is nevezték. Korábbi szokások szerint a lányokat vödörrel locsolták le, s felöltözve befektették őket az itatóba.
Erdőn-mezőn nyitott szemmel,
sok virágra lel az ember.
Én most őket megöntözöm,
a piros tojást megköszönöm!
Szabad-e locsolni?
Korábbi szokások szerint a lányokat vödörrel locsolták le, s felöltözve befektették őket az itatóba. Húsvéthétfő egyúttal a fiatal lányok és legények mulatságainak egyik legfontosabb alkalma, igazi tavaszünnep volt szabadban töltött szórakozással, s az ünnepen országszerte húsvéti bálokat rendeztek. A falvakban kialakult a tojásokkal való, különféle versenyek hagyománya is, a gurítás, a dobálás, az összeütés. Az ajándékba kapott piros tojásba a fiúk aprópénzt dobtak élével, ha „beleállt” megkapták, ha nem sikerült, elvesztették.
Supka Géza: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek
(részlet)
A futó évek margójára
Adónisz feltámadása
„Jó néhány húsvétja már, hogy Móra Ferenc a szegedi temető földje alatt várakozik az örök feltámadásra. Holott számomra és még sokunk számára meg sem halt soha – itt él velünk az írásban, a csöndes mosolygó hangja puha emlékében, életfilozófiájának halk derűjében.
S a magam külön számára meg pláne él, épp húsvét táján, amikor a kirakatokból ragyogva harsan ki a sok hímes piros tojás. Hozzájuk fűződik Mórának, a tudósnak legfontosabb életeredménye: az a hímes tojás, amelyet egy kiszombori őskori sírból ásott ki, s ezzel új utakat vágott az összehasonlító vallástudomány elébe. Ő maga, bár írásban csak kevés szóval számolt be erről a leletéről – egyszer Önigazolás gyanánt címen mesélte el egy alföldi magyarral való vasútközi beszélgetését erről a tojásról –, mégis teljesen tisztában volt annak rendkívüli jelentőségével. Több ízben is hosszan beszélgettünk róla, s ő tudva tudta, bár megírásához már nem futotta az életéből, hogy ezzel a sok ezer esztendős piros tojással, amely hetvenhárom töredékben került ki a föld alól, ősi titkok nyomába jutott. Misztériumok, az élet örökkévalóságában, a feltámadás reménységében való örök emberi bizakodások kapuja elé jutott.”
