A gróf Széchenyi Istvánról elnevezett, közismert nevén Lánchidat 175 éve, 1849. november 20-án fejezték be, s másnap adták át a forgalomnak. A sors iróniája, hogy a megépüléséért legtöbbet tevő Széchenyi soha nem ment át rajta, mert akkor már a döblingi ideggyógyintézetben élt. A sors iróniájaként a Lánchídon elsőként Julius Haynau, a „bresciai hiéna” haladt át.
„A Casinóba hívott vendégek: Andrássy György, Károlyi György, Lajos és István, Keglevich Gábor, Steinlein Eduárd grófok, báró Mednyánszky, Wesselényi és a többiek lelkesen fogadták a merész tervet – állandó hidat kell építeni Pest és Buda között, hogy „az ország kettészakított szívét véglegesen egybe lehessen forrasztani”. Amikor másnap a nádorhoz is elmentek, az ősz palatínus hathatós támogatását ígérte e nagy szándék kiviteléhez. S hiába gúnyolódott Metternich – a bécsi és pesti előkelő társaság milyen szívesen kuncogott a herceg szellemeskedésén: „Széchenyi gróf azt képzeli magáról, hogy ő fedezte fel a Dunát…” – kezdett alakulni a Duna-szabályozás korszakos munkája is. Igaz, Beszédes mérnök tervei valóban nem látszottak eléggé reálisaknak, de az új tanácsadó, Vásárhelyi Pál mérnök igen talpraesett és józan ember. Ahogy az első gőzhajók megindultak a Dunán, mozgásba lendült minden, az emberek lelkesedtek, a híd eszméje is hódított, rózsás ködben látszott lebegni minden, a nagy folyam, a haza, a jövő…” (Széchenyi István: Dicsőség, szerelem)
A nagyobb folyókon – néhány ókori kőhíd kivételével – a XIX. századig szétszedhető hajóhidakon, kompokon, dereglyéken keltek át emberek, állatok a túlsó partra, így a Pest-Buda közötti Dunán is. A középkorban épült többek között a párizsi Pont-Neuf és Pont Marie, a regensburgi Duna-híd, a firenzei Ponte Vecchio, a prágai Károly-híd, a baseli Rajna-híd, mind kőből. A polgárosodással együtt járó, növekvő árucsere-forgalom, politikai és társasági élet a közlekedésnek ezt az akadályát egyre nehezebben tűrte.
A reformkorban Pest fejlődése következtében halaszhatatlanná vált az állandó összeköttetés megteremtése a Duna két partja között. Az állandó híd építésének motorja gróf Széchenyi István volt, aki a modern Magyarország fővárosaként már akkor az egységes Budapestet képzelte el. A híd fontosságára személyes gondja ébresztette rá: 1820. december 29-én az édesapja temetésére igyekvő gróf az erős jégzajlás miatt nem tudott átkelni Pestről Budára, s így hosszú hetekre barátjánál, Brudern bárónál ragadt.
Ez késztette gróf Széchenyi Istvánt arra, hogy angol példák nyomán felvesse egy Pest és Buda között építendő állandó kő- vagy vashíd gondolatát. Először 1821. január 4-én írt Pest és Buda összekapcsolására szolgáló ilyen hídról. 1826-ban pedig azt írta Wesselényinek, hogy a híd ügyében Angliába utazik. 1832. február 13-án a nádor biztosította támogatásáról, s másnap megalakította a Budapesti Hídegyesületet.
Mese az oroszlánok nyelvéről
„Ahogy az első gőzhajók megindultak a Dunán, mozgásba lendült minden, az emberek lelkesedtek, a híd eszméje is hódított, rózsás ködben látszott lebegni minden, a nagy folyam, a haza, a jövő…” (Széchenyi István)
Ekkor kezdődtek a bonyodalmak. A két város ragaszkodott a hajóhídhoz, amelyből szép jövedelmet húztak. Azt kívánták, hogy a Hídegyesület nyújtson a hídjövedelmekre biztosítást, vállalja magára az állandó híd által okozandó károk megtérítését, maradjanak meg a két város jogai, kiváltságai és mentességei, valamint szerelje fel minden évben jelenlegi helyén a hajóhidat.
Széchenyi ekkor az ügyet Pest vármegye pártfogásába ajánlotta. A megyeiek mellé álltak, és Széchenyi 1832. augusztus 16-án útnak indult Angliába, hidakat tanulmányozni. Végül is William Tierney Clark és az általa épített hammersmith-i és shorehami hidak nyerték meg tetszését. Különböző hídrajzokkal érkezett haza.
Pest vármegye úgy döntött, hogy kétpilléres függő lánchíd épüljön, a hídon mindenki fizessen, a költséget bankügylettel kell megszerezni, és a híd építésével olyan angol mérnököt kell megbízni, aki már épített ilyet.
A hídépítés ügyét az országgyűlés elé vitték, amely kiküldötteket rendelt a hídépítés körülményeinek kivizsgálására. A küldöttség véleménye szerint: „…az ország díszére és a jelen meg a jövőkor hasznára volna egy Buda és Pest közti állandó híd felépítése.”
A király 1836. május 2-án szentesítette az 1836: XXVI. törvénycikket „egy állandó hídnak Buda és Pest közötti építéséről.”
1842. augusztus 24-én helyezte el József nádor a pest-budai Lánchíd alapkövét.
A híd tervezésével W. Tierney Clarkot, az építés vezetésével Adam Clarkot bízták meg. Az oroszlánokat Marschalkó János faragta. A suszterlegény esete az oroszlánok hiányzó nyelvével és a szobrász öngyilkosságával merő kitalálás.
A gróf Széchenyi Istvánról elnevezett, közismert nevén Lánchidat 175 éve, 1849. november 20-án fejezték be, s másnap adták át a forgalomnak.
A sors iróniája, hogy a megépüléséért legtöbbet tevő Széchenyi soha nem ment át rajta, mert akkor már a döblingi ideggyógyintézetben élt. A sors iróniájaként a Lánchídon elsőként Julius Haynau, a „bresciai hiéna”, mint teljhatalmú katonai és polgári főparancsnok haladt át.
A fényes avatóünnepség másnapján, november 21-én már mindenki használhatta a hidat, aki megfizette a hídvámot. A felhajtókat 1850 óta őrzi a Marschalkó János által faragott négy kőoroszlán.
A Lánchíd 1870-ben az állam tulajdonába került, s az 1873-ban egyesített Budapest, valamint az egész ország jelképe lett. 1899-ben – Kossuth korábbi javaslatára – a Lánchidat Széchenyiről nevezték el.
1913-15-ben a forgalomtól mind veszélyesebben kilengő hidat megújították: teljes vasszerkezetét kicserélték, teherbírását acélmerevítő-tartó beépítésével növelték meg. A második világháború végén, 1945. január 18-án a visszavonuló németek a Lánchidat, illetve annak pesti lánckamráját is felrobbantották. (Alnoch ezredesnek 1849-ben ez nem sikerült.)
A második világháború után, a szabadságharc századik évfordulójára állították helyre: a híd újjáépítése 1947-ben indult meg: a pillérek kapuzatait kibővítették, kiszélesítették a hídfőket, elbontották a vámszedő-házakat, a budai hídfőbe gyalogos-aluljárót építettek, míg a pesti hídfőben befejezték a villamos-aluljáró építését.
Míg az első híd vasszerkezetének súlya 2139 tonna volt, az újjáépített hídé több mint kétszerese, 5194 tonna. Az ünnepélyes átadás 1949. november 21-én, száz évvel az első hídavatás után történt meg.
A hidat 1973-ban felújították, amikor – többek között – az útpályát újraaszfaltozták, és ellenőrizték a láncszemek minőségét, majd 1988-89-ben újabb karbantartó munkákat végeztek rajta. Utoljára 2021-ben kezdtek nagy felújításokat és renoválásokat a hídon. 2023. augusztus 4-én a gyalogosforgalom előtt is megnyitották. A személyautó-forgalmat egyúttal végleg kitiltották a hídról.
