„Ha az idő a maga erejéből vihetne bennünket a boldogságos állapot felé, akkor már rég benn volnánk: mert végtelen idő fekszik mögöttünk.” 160 éve, 1860. szeptember 21-én halt meg Majna-Frankfurtban Arthur Schopenhauer, „a pesszimizmus filozófusa”.
„Schopenhauer tanait szó szerint elfogadni szinte képtelenség – írja Hegedüs Géza, majd folytatja: – De olvasni mindig érdemes, sőt gondolatedző. Az útját folytatni nem lehet, de emlékét nem lehet kiiktatni a gondolkodás történetéből. Eszméi téveszmék, de mondatai, bekezdései igazi szép, izgalmasan érdekes szövegek.”
1788. február 22-én született Danzigban, a mai Gdanskban, apja gazdag kereskedő, anyja regényeiről, útirajzairól és irodalmi szalonjáról volt híres. Amikor a város 1793-ban porosz uralom alá került, a család Hamburgba költözött. Itt magántanárok nevelték, majd kereskedelmi iskolába járt, ahol a felvilágosodással és a protestáns pietizmussal ismerkedett meg, s szüleivel beutazta Nyugat-Európát. Amikor apja 1805-ben öngyilkos lett, anyja Weimarba ment, ahol Goethével és Wielanddal került kapcsolatba. Arthur két év múlva követte, Gothában és Weimarban tanult, majd a göttingeni egyetem orvosi karára iratkozott be. Csakhamar a bölcsészkar hallgatója lett, főleg Platónt és Kantot tanulmányozta. 1811-13 közt Berlinben Fichte előadásait hallgatta, majd a jénai egyetemen doktorált.
Weimarban ő is bekerült Goethe társaságába, majd Herder tanítványa lett. Megismerkedett az indiai filozófiával és misztikával, Schopenhauer szerint filozófiája a Védák kommentárjain, az Upanisadokon alapul. 1814-ben szakított anyjával annak szabados életmódja miatt s Drezdába költözött. 1816-19 közt keletkezett A világ mint akarat és képzet című főműve, amely ismeretelméleti, természetfilozófiai, esztétikai és etikai szempontból járja körül mondanivalóját. Az első könyv Kantra épül: a világ az ember képzete, csak az emberi agy konstrukcióinak – a tér, az idő és az okság – segítségével fogható fel, de ezek csak a látszatot mutatják, a lényeg, a kanti „magánvaló” megismerhetetlen.
„Az idő mégis puszta képe az örökkévalóságnak, mint Plotinos mondja – és időbeli létünk ép úgy puszta képe tiszta lényünknek. Ennek az örökkévalóságban kell rejlenie, épen azért, mert az idő ismeretünknek csak formája; csupán csak ennek segítségével pedig a magunk és minden más dolognak lényét mulandónak, végesnek és pusztulásra valónak ismerjük föl.” (Arthur Schopenhauer: A halálról)
A második könyv szerint az ember csak önmagát ismeri kétféleképpen: külsőleg, megjelenésként, és belsőleg, akaratként. Az akarat a magánvaló: egységes, mérhetetlen, változatlan, téren és időn kívül létezik. A jelenségek világában a megvalósulások hierarchikus sorozatát látjuk: a szervetlen természet vak impulzusaitól a növényeken és állatokon át az ember értelmes cselekedeteiig a magasabb formák küzdelme érvényesül az alacsonyabbak ellen. Az élet maximumának akarása a világ belső lényege, amely az egyetemes küzdés elvén alapul. A világ az akarat objektivációja – állítja.
Schopenhauer esztétikája és etikája, a harmadik és negyedik könyv az akarat meghaladásával foglalkozik: ennek igáját csak a lángész és a szent lépes lerázni. Pesszimista világképe szerint az átlagember szenvedő rabja marad kielégítetlen törekvéseinek – e lét nem ér többet a nemlétnél. A művészeteket hierarchikusan osztályozza, ezek szerinte a dolgok passzív, szenvedély nélküli szemléletét kínálják, de csak átmenetileg szabadítanak meg az akarat zsarnokságától. Igazi szabadságot csak az individualitás korlátainak áttörése ad, mások szenvedéseinek átélése, melyhez a szentek az aszkézis révén jutottak el. Az ember a halállal áll szemben, s a nemiség akadályozza a valódi boldogság, a Nirvána, a jelenségek megszűnésének elérésében.
„A természet nyelvén halál annyi, mint megsemmisülés. És hogy a halál komoly valami, már abból is következik, hogy az élet, mint mindenki tudja, épen nem tréfa dolog. Alkalmasint nem is érdemlünk jobbat e kettőnél.” (Arthur Schopenhauer: A halálról)
Schopenhauer beutazta Itáliát, majd Hegellel vitatkozva az akarat és szenvedés metafizikáját állította szembe annak idealizmusával. 1820-ban a berlini egyetem magántanára lett, de 12 év alatt csak egyetlen előadást tartott, mivel mindig Hegellel azonos időpontra tette óráit, de a hegeli filozófia növekvő tekintélyével nem versenghetett. Újabb olasz útja után már nem próbált tanítványokat gyűjteni, inkább fordított. Az 1832-es kolerajárvány elől Frankfurtba menekült, itt a világtól elzárkózva, aszketikusan élve természettudományokkal foglalkozott.
1836-ban adta ki Az akarat szerepe a természetben című tanulmányát, ebben a természettudomány újabb felvetéseit és felfedezéseit saját akaratelméletének alátámasztására használta fel. Kibővítette A világ mint akarat és képzet második kiadását, majd megírta a Forgácsokat (1851), ez megalapozta világhírét. A csak nehezen, honorárium nélkül kiadatott kézirat hat év tanulmányait tartalmazta, a filozófia történetéről, a „katedrafilozófiáról”, egyéni sorsról, kísértetekről és parapszichológiáról. Derűs és szellemes írás az Aforizmák az életbölcsességről, a Maradékok című kötete stílusról, írásról, nőkről, nevetésről, zajokról szóló esszéket tartalmaz.
Schopenhauer jelentősége élete utolsó évtizedében vált érezhetővé. A szellemtől és az észtől az intuíció, az alkotás és az irracionalitás felé fordult, s ezzel (Nietzschével együtt) az egzisztencializmus, a vitalizmus, a filozófiai antropológia eszméinek kialakulását segítette elő. A tudattalan hatalmáról vallott nézetei vezettek a freudizmushoz, Burghardt svájci művelődéstörténész is az ő eszméiből indult ki történetfilozófiájában. Hatása kimutatható Richard Wagner, Wilhelm Busch, Gerhart Hauptmann, Frank Wedekind és Thomas Mann munkásságában. Magyarországon Gárdonyira és Adyra hatott, Reviczky Gyula fontos verset írt a schopenhaueri filozófia befogadásáról: „A világ legrosszabb, ahogy van, / S az ember átka véghetetlen.”
