„Az ősz csak hódít sármányszín sereggel, / hol van a halálos szaltó? a nyár lengő trapézait / tűnődve nézi ezüst csillogású, dérvert szemekkel,” Csukás István versében az ősz nem szomorúan érkezik.
A főként prózaíróként ismert szerző versében az ősz színeivel, illataival és játékos erejével szinte észrevétlenül veszi birtokba a tájat. Az ősz csak hódít című versében az évszak ezúttal nem a búcsú és az elmúlás komor jelképe, hanem eleven, színes és szinte diadalmas természeti erő.
Csukás István költészetében a természet egyszerre ismerős és varázslatos, a hétköznapi világ pedig könnyedén átlép a képzelet birodalmába. A Kossuth-díjas költő és író elsősorban gyermekeknek szóló műveivel vált nemzedékek kedvencévé, ám verseiben a felnőttek számára is ott rejlik a derű, a játékosság és az élet apró szépségeinek szeretete.
Csukás játékos szemlélete segít másként nézni erre az időszakra – úgy, mintha az ősz nem elvenne a nyárból, hanem új színekkel gazdagítaná a világot.
Csukás István 1936. április 2-án született Kisújszálláson és 2020. február 24-én hunyt el Budapesten.
CSUKÁS ISTVÁN: AZ ŐSZ CSAK HÓDÍT
Az ősz csak hódít sármányszín sereggel,
hol van a halálos szaltó? a nyár lengő trapézait
tűnődve nézi ezüst csillogású, dérvert szemekkel,
kiürült tündérkaszinókat, fészkeket ringat a szeptemberi reggel;
az ősz csak hódít, kopaszra nyírt hadifogoly koponyákra,
hamuszínű tökökre, vallató látomásokra vadászik,
s a belső táj feladja magát, kúszik a kimondás peremére, a számig
nyomul, ami már kevésnek érzi embernyi életemet,
s vall önként a fájdalom, az öröm, a szándék s romja alá temet
a szerelem, az ostromot hogy is birná törékeny kártyavára?
szögesdróttá jegesül körém s kitör mögüle a deportáltak lázadása,
az örjítő remekmű: csontig faragott karok, lábak
eleven reliefje, örökre háttal a halálnak,
az utódokat megalázó szégyen! Az ősz csak hódít,
röntgenszemmel vallat, mondjam el az utolsó szóig
életemet, a vérrel, jajkiáltással kezdődő mondatot,
utána rögtön csend jött, a szülésznő pofozott
életre hatalmas tenyerekkel – földre borulnék,
panaszkodva, ahol porlad ág-rajza; szederjes vadherét,
garabonciás csutkaszárat toboroz az ősz az elhagyott réten,
a temető mellett, ahová vitt a bóbitás hintó nem régen
téged, drága barátom s hol örökre farkasszemet nézel
gólyák hajóját úsztató, fecske-nyilat röptető éggel…
Hol van a halálos szaltó? A nagy ugrás? Dobpergő izgalom
mészfehér lámpaláz kaparászik a torkomon,
ha káprázva nézlek új világ, add, hogy igéidet tudjam,
ezer évet késett forradalmam oldalamon kibuggyan,
jönnek kaszával, karóval szikár, földosztó parasztok,
holdsütött álom: mokány lován Dózsa ül, figyel, vállra bontott
hajjal, arca sötét, orréle, mint halezüst, villan,
s eltünik: fekete pont üget az égen, a hajnal kanyarjaiban
kigyul, fényfogók közt izzik már tüzes koronája,
ha visszaintene! ha megismerne! – sírva nézek utána.
Az ősz csak hódít, vonuló sereg nyoma a tarlón, arcomon,
átgázol csíkos sátrakon, nő szép testén, virágbalkonon,
nem öl, vér nyoma nincs – a szívvel láttat be olyan
igazságot, mely pusztítóbb, mint fehér tüzű lávafolyam,
a vágy elé tart tükröt, a nyelvöltő álomkarnevál
mámorában jégujjként felszúr a Tény, álarcát lekapja a halál;
az ősz csak hódít, menekülő gímek, legendák homloka csattan,
a kísértés hordái rohannak el, állok a megvert vonulatban,
a nyár trapézait elengedtem, az ifjúság vakmerőségét
szigorúbb ifjúság váltja fel, kaland helyett pontos térkép
a szenvedéshez, a boldog kínhoz, álommal megáldott
életemhez, mely tikkadt kráterként az örömért kiáltott!
