„Lelkemben tavaszi rét / lágy kolompja kondul.” 170 éve hunyt el Heinrich Heine, a 19. századi német irodalom egyik legeredetibb hangú költője. A romantika dalnoka és a metsző tollú szatirikus egy személyben: életműve ma is a szabadság, az irónia és a független gondolkodás jelképe.
Van költő, akit hazája száműz, de akinek dalait mégis az egész nemzet dúdolja. 170 éve, 1856. február 17-én halt meg Párizsban Heinrich Heine – a romantika legszelídebb hangú dalnoka és legélesebb nyelvű kritikusa egyszerre.
Tony Johannot – J. Felsing: Heinrich Heine (1797-1856) költő, iró, 1837 (Fotó: Wikimedia/Adelbert von Chamisso and Gustav Schwab: Deutscher Musenalmanach)
„Éppen egy Faustot írok…”
A legenda szerint amikor a fiatal Heine felkereste az idős Johann Wolfgang von Goethét, a mester udvariasan megkérdezte: min dolgozik mostanában?
– Éppen egy Faustot írok – felelte a fiatal költő.
A beszélgetés nem tartott sokáig.
Ez az anekdota sokat elárul Heinéről. Vakmerő volt, szellemes, és nem ismerte a tekintélyelvet. Düsseldorfban született 1797-ben zsidó családban, később megkeresztelkedett, de egész életében kívülálló maradt. A zsidók hitehagyottnak, a keresztények zsidónak tartották. Ő pedig mindkét oldalról megőrizte a maga függetlenségét.
HEINRICH HEINE: LELKEMBEN TAVASZI RÉT
Lelkemben tavaszi rét
lágy kolompja kondul.
Dalom, hív a messzeség
szállj a dombokon tul!
Szállj addig, hol áll a ház
violák közt, csöndben.
Ha egy rózsát nyílni látsz,
mondd neki: köszöntöm.
(fordító: Képes Géza)
A dal, amit mindenki ismer – még ha nem is tudja, kitől
Ha csak egyetlen versét kellene megneveznünk, sokan a Loreley-t mondanák. A Rajna szikláján ülő titokzatos nő alakja a német romantika egyik legismertebb képe lett. A verset a náci korszakban sem lehetett száműzni a tankönyvekből – ezért inkább „ismeretlen német költőként” tanították.
Heine első nagy sikerkönyve, a Dalok könyve valódi érzelmi hullámvasút. Szerelmi csalódások, melankolikus tájképek, sóhajok és önirónia – minden benne van.
Egyszerűnek tűnő sorai azért találnak szíven, mert a legelemibb emberi érzéseket mondják ki. „Ruhád is lesz még fekete, hajad is lesz fehér” – írja a Mementóban, és a banálisnak ható igazság hirtelen egzisztenciális súlyt kap.
Szatíra kardélre húzva
De Heine nemcsak a szerelem költője volt. Ha kellett, pengévé élezte a tollát. A feudális Németországot, a tétova polgárságot, az egyházakat és az önkényuralmat egyaránt gúnyolta. A Németország – egy téli rege nem csupán útirajz, hanem politikai vádirat: keserű, ironikus és könyörtelen.
HEINRICH HEINE: JÖN A HALÁL
Jön a halál – hadd mondjam én meg,
míg eltitkoltam gőgösen,
hogy a szívem örökösen
teérted, csak teérted égett!
Kész a koporsó, visznek innen
a sírba. Béke vár reám.
De te, te, édes Máriám,
sokszor sírsz majd s idézel engem.
S lesz szép kezeknek tördelése –
vígasztalódj – ilyen a Sors,
az ember-sors. – Mi nagy, mi jó s
szép, annak mindég rossz a vége.
(fordító: Jékely Zoltán)
1830-ban Párizsba költözött, ahol tudósítóként és a német kultúra közvetítőjeként dolgozott. Itt került közel Liszt Ferenc-hez is, aki több versét megzenésítette. Heinét rajongva olvasták – és ugyanilyen szenvedéllyel támadták.
Heine lelkes versben üdvözölte az 1848-as magyar forradalmat, és példaként állította a németek elé. Nem véletlen, hogy költészete hatott Petőfi Sándorra is: a közvetlen hang, a népiesség és a politikai nézőpont rokonná teszi őket.
A „matracsír” költője
Élete utolsó hét évét súlyos betegen, ágyhoz kötve töltötte. Saját szavával élve „matracsírban” feküdt – de szelleme nem adta meg magát. Kései versei megrendítően személyesek: fájdalomról, szerelemről, Istenről és halálról szólnak, egyszerre ironikusan és őszintén.
Halála után sem lett könnyebb az élete. Az antiszemitizmus erősödésével sokan igyekeztek elhallgatni nevét. Mégis: dalai túléltek rendszereket és ideológiákat. Nevét ma a düsseldorfi Heinrich-Heine-Universität Düsseldorf őrzi.
Heinrich Heine lírikusként egyszerre tudott dalolni és sebezni: nem hitt a hamis pátoszban, de hitt a szabadságban. Sorai ma is azt súgják: a gondolatot nem lehet száműzni.
