„Sóvárgunk élni, féljük a halált, / S csinálunk mennyországot, ideált.” Mindössze négyéves volt, amikor Petőfi révén bekerült az irodalomtörténetbe; a költő ekkor írt verset Arany Lacinak. Arany János fia, Arany László 175 éve, 1844. március 24-én született.
1844. március 24-én született Nagyszalontán Arany László költő, műfordító, közgazdasági és politikai író, akadémikus, a Kisfaludy Társaság tagja, Arany János fia. A nagyszalontai jegyzőlakban látta meg a napvilágot Arany János és Ercsey Juliánna második gyermekeként. Életét, s egész pályafutását meghatározta, hogy a kor legünnepeltebb költőjének fia volt; akivel mintha félt volna igazi versenyre kelni. Talán ezzel is magyarázható, hogy irodalmi munkássága során kevés verset írt; elsősorban esszéíróként és műfordítóként tartják számon. Mindössze négyéves volt, amikor Petőfi révén bekerült az irodalomtörténetbe; a költő ekkor írt verset Arany Lacinak.
1851 őszén szüleivel Nagykőrösre költözött, itt végezte az elemit s a gimnáziumot, ahol édesapja irodalmat, poétikát és klasszikus nyelveket tanított. Arany László tizennyolc évesen népmesekutató körutat tett Juliska nénjével, s ez megérlelte a népmese és a népköltészet iránti szeretetét. Hazatérve Eredeti népmesék címmel kiadta a mindmáig egyik legjobb népmesegyűjteményt, nem szó szerinti jegyzésben, hanem a Grimm testvérek eljárása szerint. A népmesék világáról huszonhárom éves korában írt tanulmánya mindmáig a magyar folklórirodalom klasszikusának számít.
A mai gyerekek mesevilága is elképzelhetetlen Arany László örök szépségű meséi nélkül. A kis gömböc, Fehérlófia, Dongó meg Mohácsi, A kismalac és a farkasok Babszem Jankó: megannyi jó ismerőse felnőttnek, gyereknek. Ebben a kötetben ismét találkozik velük. De talál benne számos olyan szép mesét is, amelyet mostanában sehol sem olvashatott. A gazdagon, színesen illusztrált mesekönyv értékes kötettel gazdagítja a kis olvasók könyvtárát, és felújuló, friss örömet szerez a felnőtteknek is.
Jogot tanult, s közben apja második folyóiratába, a Koszorúba fordított, beszámolókat, kritikákat adott közre. Eközben néhány verset is írt, apjának azonban ezeket nem mutatta meg. Több külföldi utazást tett, a leghosszabb időt Angliában töltötte. 1866-tól a Csengery Antal vezette Földhitel Intézet munkatársaként tevékenykedett, az intézménynek másfél évtized múlva egyik igazgatója lett. Közben gazdasági-jogi cikkeket írt, a hazai szerzői jog egyik kidolgozója lett. A Budapesti Szemle állandó munkatársaként történeti, társadalmi, nyelvészeti, irodalmi tanulmányokat, cikkeket jelentetett meg.
Elfrida című humoros elbeszélő költeménye sikeres költővé tette, s a Kisfaludy Társaság tagja lett. 1872-ben névtelenül benyújtott verses regényével, A délibábok hősével elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Eme alkotás annak a kiegyezés után fellépő, nagy műveltségű, polgári beállítottságú fiatal generációnak az egyik vezérműve, amely az ún. dezillúziós regényben adott hangot a politikai élet s az új rendszer felett érzett keserűségének. Ez a nemzedék döbbenettel vette észre, s kemény szatírával mondta szemébe korának, hogy nem ért semmihez, de az abszolutizmus alatti, hősinek vélt múltjáért jó állást és kiemelt megbecsülést vár el.
ARANY LÁSZLÓ: A DÉLIBÁBOK HŐSE
(részlet)
Az öncsalás nem hasznos, ámde édes,
S bár vége: a csalódás, keserű,
Hiába! a szív mégis oly negédes,
Szeret ott lenni, hol szebb a derű. –
Kinek reménye sánta, hite kétes,
Jelene unott, jövője szűkkörű,
Multjába néz, szép emlékkel palástol
Bút, bajt – s vigaszt nyer egy kis öncsalástol…
Műve hősének, Hűbele Balázsnak, Juhász Ferenc szép kifejezésével „a hitek halottjának” sorsában Arany László a múlt század hatvanas éveiben felserdült nemzedékek tragédiáját jelenítette meg; elsősorban a szalmaláng lelkesedést, s annak törvényszerű kudarcát: hogy mivé lesz a forradalmi eszmék délibábja abban a korban, amely már nem forradalmi: „A haza dolga: gordius-kötés, / De kard nem oldja meg, csak küszködés.”
A nemzeti önbírálat, a kétely és az irónia e fajta kifejeződését, s a verses regény divatjának elterjedését nagyban motiválta Puskin Anyeginjének magyar fordítása is. A délibábok hősére több világirodalmi mű, pl. Byron Don Juanja, Arany János Bolond Istókja, Goncsarov Oblomovja is hatott – a közös „mondanivaló” szerint a jó szándékú ám fölöslegesnek bizonyuló hősök egytől egyig céltalanságba fulladnak az elmaradott társadalomban. Ebbe a vonulatba illeszkedik Arany László verses regényének cselekvésképtelen hőse, Hübele Balázs is, akinek alakja szállóigévé vált a köztudatban.
Miközben a költő illúziótlanul szemléli az oblomovizmus magyar válfajának, az „akaratlanság vers-regényének” hősét, akinek tettvágya hamar alábbhagy, illetőleg folyton más és más irányba fordul, mély részvéttel is ábrázolja alakját és sorsát.
ARANY LÁSZLÓ: A DÉLIBÁBOK HŐSE
(részlet)
„Hűség, barátság, elme- s szív-nemesség,
Becsület, elvek: rút kiméra mind;
Hogy a száraz való rosszul ne essék,
Az ember ábrándok után tekint;
(Fanyar gyümölcsöt is, hogy íze tessék,
Egy kis cukorral a mamánk behint;)
Sóvárgunk élni, féljük a halált,
S csinálunk mennyországot, ideált.
Senki olyan eleven teljességgel nem fejezte ki a kiegyezés utáni idők magyarjának belső ellentmondásait, lemondó beletörődés és lázadó dac közötti ingadozásait, mint ebben a művében Arany László.
A költő tevékenységét ezek után háttérbe szorította a hivatali szolgálat, de mindennapi munkája mellett Lermontov és Puskin verseit, Shakespeare és Moliére színműveit fordította, és Gyulai Pállal szerkesztette a Magyar Népköltészeti Gyűjtemény három kötetét. Nagy vihart kavaró tanulmányt írt Kossuthról és az emigrációs mozgalmakról. Utolsó éveiben már inkább elméleti szinten foglalkozott az irodalommal, Hangsúly és rhytmus című, nagy terjedelmű verstani tanulmánya – töredékként is – mindmáig a kérdéskör egyik alapműve.
Arany László apja halálát követően nekifogott a töméntelen hátrahagyott mű és levél rendezésének. Összeállította a hagyatékban talált kiadatlan és töredékes műveket, közzétette az Őszikéket, s kiadta Arany János levelezését, a gyűjtemény azóta is az irodalomtörténet egyik legfontosabb forrásaként szolgál. 1885-ben apja személyes tárgyainak átadásával megalapította az Arany Múzeumot, mely kezdetben a nagyszalontai református iskola egyik tantermében kapott helyet. Ezt követően a Csonka-tornyot szerette volna megvásárolni és restauráltatni, hogy a gyarapodó emléktárgyakat itt állíthassák ki, de már nem maradt ideje: ötvennégy évesen, 1898-ban tífusz vitte el. Végakaratát özvegye teljesítette, aki jelentős összegekkel támogatta az emlékmúzeum munkálatainak befejezését.
