Arany János nem örült a kitüntetéseinek…
Az idős Arany Jánost már csak az írás éltette. 1857-ben I. Ferenc József Budára jött s egyenesen fölszólították Aranyt, hogy írjon ódát az uralkodóhoz, ő A walesi bárdokkal felelt. 1867-ben, a kiegyezés évében a császár ismét megpróbált közeledni a nagy tiszteletnek örvendő költőfejedelemhez: először 1866-ban az Arany Érdemkereszttel kívánta elismerni, amire a költő egy fricskával reagált, majd egy évvel később a Szent István Rend kiskeresztjével tüntette ki, amire Arany a Csillaghulláskor című versfüzérében kifigurázta a legmagasabb kitüntetést.
Arany amint hírét vette, hogy ismét kitüntetést akarnak adni számára, tüstént levelet írt báró Eötvös Józsefnek, mire a vallás- és közoktatásügyi miniszter óvatosan figyelmeztette: jogában áll a rendjelet nem hordani, de visszautasítani nem:
„Hidd el, kedves barátom, nincs senki az országban, aki ne találná természetesnek, ha a magyar király a legnagyobb magyar költő iránt hódolatát fejezi ki. A régiek borostyánit adtak, a praktikusabb Anglia pénzt, de az első nem díszlik éghajlatunk alatt, a második nem illenék hozzád; de midőn a király azon meggyőződését fejezi ki, hogy Arany Jánost tartja a nemzet most élő legnagyobb költőjének s ha ezt azon módon teszi, mely helyzetében legtermészetesebb azaz rendjel által: neked jogodban áll e rendjelt nem hordani s ezt alkalmasint tenni is fogod, de azt visszautasítani, ahhoz bizony, barátom, nincs jogod. Nemcsak a fejedelem iránti tiszteletet, de más érdekeket sértenél meg, melyek bizonyosan ép úgy szíveden fekszenek, mint bárkinek. Kérdezz erről bárkit, kérdezd Deák Ferencet, ki nálamnál sokkal okosabb lehet, de bizonyosan nem tisztel s nem szeret inkább, mint hív barátod: Báró Eötvös József.”
Forrás: A magyar irodalom története. Arany János élete, Arcanum
