180 éve, 1844. január 28-án született Benczúr Gyula festőművész, a 19. századi magyar akadémikus történeti festészet egyik jelentős alakja.
Barátjával, Szinyei Merse Pállal szemben Benczúr Gyula a festményein azonban sosem ért el valódi plein-air hatásokat: a rajzos részletek, a kemény plasztikus előadásmód, amelyek stiláris jellemzői maradtak, megakadályozták a szabad levegő egységesítő hatásának kibontakozását. Az akadémizmus és a historizmus légkörét Benczúr magáénak tudhatta, ellentétben Szinyeivel. Benczúr művei igazi tanulmányok, a prózai valóság kendőzetlen lefestése.
Benczúr Gyula 1844. január 28-án született Nyíregyházán. Evangélikus családban nőtt fel, ahol vallásos és hazafias nevelést kapott. Kassán végezte a középiskolát, s először e felvidéki városban, az iskola mellett a Klimkovits testvérek magániskolájában tanult festeni és rajzolni. 1861-től a müncheni Képzőművészeti Akadémián fejlesztette tudását, 1864-1868 között H. Anschütz, majd Karl von Piloty növendéke volt.
Benczúr élvezte a bohém életmódot. A müncheni művészfiatalság körében nagyon népszerű volt a zenélés. Sokat jártak az operába, s legtöbb barátja játszott valamilyen hangszeren, Benczúr például szépen hegedült.
Egy ideig nemcsak a sörözőkbe és a mulatságokba, de a műterembe is együtt jártak és dolgoztak Szinyei Merse Pállal. Korai alkotásai romantikus életképek (Balatoni halásztragédia) és biedermeier arcképek (Etelka, Gizella) voltak, de Szinyei és Paál László hatására plein air képeket is festett (Erdei tájkép, Pihenés az erdőben).
Első nagy sikerét 1866-ban aratta Pesten Hunyadi László búcsúja című történeti képével. A nemes tartású vitéz, Hunyadi László arcán mély szomorúság ül, az őt körülvevő barátok fájdalmas búcsújára is előre veti árnyékát a megsejtett sors, a hősre váró kivégzés. Gyenge fény világítja meg a csoportot, visszaverődik a bolthajtásos fehér falról, melynek anyagszerűsége mesteri. Telepy Katalin művészettörténész szerint a mű nemcsak legszebb alkotása a mesternek, de történelmi festészetünk egyik legkiemelkedőbb emléke is.
A nemzeti romantika nálunk Székely Bertalan és Madarász Viktor műveiben jelentkezett először, Benczúr művészete hozzájuk kapcsolódott, bár az ő piktúrájuk tartalmi mélységeit nem érte el.
Már az olyan korai, a nemzeti érzések inspirálta művein fellelhető a kivételes ábrázolókészség és a kiváló rajztudás,
mint a II. Rákóczi Ferenc elfogatása (1869) és a Vajk megkeresztelése (1876), melyeken a clair-obscure, a fény és árnyék kontrasztja érvényesül. Szent István felajánlja a koronát Máriának című vászna a Bazilika egyik oltárképe. Mestere, Piloty historizmusával szemben témái aktualitást is tartalmaztak, a nemzet elnyomása elleni tiltakozásból fakadtak.
Olasz- és franciaországi tanulmányútján főleg a barokk mesterei, Tiziano, Tiepolo, Tintoretto és Rubens hatottak rá. II. Lajos bajor király rokokó témákat rendelt nála: a XV. Lajos és Dubarry 1874-ben készült el, ezt követte a XVI. Lajos és családja a Versailles-i palota megostromlásakor. A bajor uralkodó kineveztette a müncheni akadémia tanárává, s 1876-tól 1883-ig itt dolgozott. Ekkor hazahívták az első magyar művészképző, a Mesteriskola igazgatójának.
Benczúr korai, 1873-75 közötti tájképei gyakran tartalmaznak emberi alakot, főként feleségét. Felesége 1890-ben bekövetkezett halála után két évvel ismét megházasodott, ezt követően műveiben ismét visszatükröződik a családi harmónia. Ez a kép második feleségét mutatja dús természeti környezetben.
Benczúr munkássága nyomán a XIX-XX. század fordulójának kedvelt műfajává vált a reprezentatív portré.
Az arisztokrácia és a politikai élet alakjairól készült művei közül nevezetesek a gróf Károlyi Lászlóné, I. Ferenc József, Erzsébet királyné, Rudolf, Tisza Kálmán, gróf Tisza István, Trefort Ágoston, Mikszáth Kálmán, I. Ferdinánd bolgár cár arcmását megörökítő képei.
Utolsó alkotói korszakában készült a Habsburgok szerepét kiemelő Budavár visszavétele (1896) című képe. Hasonló hangulatú volt az 1944-ben elpusztult Millenniumi hódolat is. Késői történelmi tablóin világosabb kolorit érvényesül, mint pl. a királyi vár Hunyadi-termébe tervezett nyolc monumentális kompozíció két elkészült darabján: a Mátyás fogadja a pápa követeit (1915) és a Diadalmas Mátyás (1919) című alkotásain.
Számos önarcképet, valamint mitológiai tárgyú képeket is készített: Bacchánsnő, Perseus és Andromeda. Virágokat és puttókat festett a Mályvák között és a Vénus galambjai című vásznain. Kései korszakában is alkotott néhány realista, plein-airhoz közelítő képet (Nő erdőben, Olvasó nő), és számos bibliai tárgyú képet is (Házasságtörő nő, Bűnbánó Magdolna, Jézus az Olajfák hegyén).
Benczúr a XIX. századi magyar történeti, akadémikus festészet jelentős alakja, a millennium időszakának legünnepeltebb művésze volt.
1906-ban kinevezték a főrendiház örökös tagjává, s 1910-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1876 óta szabadkőműves is volt. A kor hivatalos festőjeként elhalmozták megrendelésekkel és kitüntetésekkel. Műveit kiváló rajztudás, teátrális, barokkos kompozíció, látványos, pompázatos ruházat és tartozékok, olykor naturalista megoldások jellemzik. Stílusát a dualizmus korának jellegzetes irányzata, a historizmus szabta meg, amely a történelmet illusztráló, olykor kiigazító, tendenciózus piktúraként akkoriban meghatározó volt a hazai képzőművészetben.
Benczúr Gyula 1920. július 16-án halt meg birtokán, a Nógrád-megyei Dolányban, amelyet később Benczúrfalvának neveztek el. Műveit a Magyar Nemzeti Galéria, valamint számos vidéki és külföldi múzeum őrzi. 2001-ben posztumusz Magyar Örökség-díjjal tüntették ki. Telepy Katalin írt róla monográfiát, mely 1960-ban, majd 1970-ben jelent meg.
