190 éve, 1833. május 7-én született Johannes Brahms, a XIX. század legnagyobb hatású, „utolsó klasszikusnak” is nevezett német zeneszerzője. Az életében sokat kritizált Brahms életművének túlnyomó részét ma is játsszák, és közkedveltsége töretlen.
Amikor Liszt és Wagner mozgalma tetőpontján állott, úgy 1860 táján, kiderül, hogy a szimfonikus nyelv abszolút törvényeibe zárt. A a szimfonikus gondolat, a klasszikus mintákhoz hajlott vissza megújulásért, de velejében nem tudott megújul, hanem bizonyos rezignált, klasszicisztikus késő romantikába ívelt át: ez volt Brahms műve. Brahms a német, Verdi az olasz népzenéhez menekült, hogy horgonya legyen és nemzedéke. Brahms szimfonikus zenekarra, kamaraegyüttesekre, zongorára, orgonára, hegedűre, énekhangra és kórusra komponált. Virtuóz zongoraművészként számos saját művét ő is bemutatta.
1833. május 7-én született Hamburgban Johannes Brahms. Édesapja, Johann Jacob a Hanza-város egyik szegénynegyedében élő paraszti és kézműves család hagyományaival szakított, amikor a muzsikusi pályát választotta. Előbb kürtös és fuvolás volt a polgárőrség zenekarában, majd nagybőgős lett a városi zenekarban, ezen kívül táncos mulatókban és matrózkocsmákban lépett fel pénzkereset céljából. Nála 17 évvel idősebb feleségétől három gyermeke született, közülük második volt a későbbi zeneszerző. A kis Johannest apja tanította hegedülni és zongoraleckéket is adott neki. Iskolai tanulmányai mellett a zenén kívül egy másik szenvedélynek is hódolt – játékkatonákat gyűjtött.
1840-ben kezdett zongoraórákat venni előbb Otto Cosselltől, majd annak tanárától, Eduard Marxsentől, aki az alkotó tehetséget is felismerte benne. Marxsen zeneszerzői ismeretekre oktatta a folklórhoz és a kötetlen improvizáláshoz vonzódó fiatalembert, aki tizenéves korától játszott a dokknegyed bárjaiban, hogy hozzájáruljon a családi kasszához. Miután ezek leginkább tengerészbordélyok voltak, a túlérzékeny kamasznak a meglehetősen közönséges környezetben leginkább csak a keze játszotta a dallamot, a szelleme a kottatartóra helyezett izgalmas könyvekbe mélyedt. Első pénzkereseteit emellett táncdarabok átirataival és színházi zongorajátékkal szerezte.
17 évesen megismerkedett Reményi Ede hegedűművésszel, akinek a magyar szabadságharc bukása miatt 1849 után menekülnie kellett (Görgey hegedűse volt), s akinek hazatérése után Brahms a zongorakísérője lett. Reményi által került közel hozzá a magyar és a cigány zene. Magyaros motívumok iránti vonzódását jelzik az 1852-69 között született Magyar táncok című zongoraművei. A 21 táncból nyolcat meg is hangszereltek, részben Brahms, részben mások. 1853 tavaszán megismerkedett egy másik híres hegedűművésszel, Joachim Józseffel, akivel barátok lettek, s gyümölcsöző zenei együttműködés fejlődött ki közöttük.
Ő adott neki ajánlóleveleket Liszt Ferenchez, majd Düsseldorfban Robert és Clara Schumann figyelmébe is beajánlotta. Brahms munkásságára jelentős hatást gyakorolt a kor híres karmesterével, Hans von Bülow-val való találkozása is, aki őt „leghűségesebb karmesteri pálcájának” nevezte.
A Schumann-házaspárt lenyűgözte Brahms zongorajátéka, „zseniként” magasztalták, támogatták zenei pályáján és nevének megismertetésében. Robert Schumann azonban ekkor már mély depresszióban szenvedett, 1854 februárjában öngyilkosságot kísérelt meg, majd intézetbe került. A már beteg Schumann mesélte el egyik éjszakai látomását, amelyben meglátogatta Schubert (aki akkor már huszonhat éve halott volt) s rábízta egy dallamát, hogy folytassa… egyik utolsó levelében pedig megjósolta, hogy Johannes Brahms, Schumann szomorú éveinek legfőbb baráti vigasza „,az ifjú sas, ki egyre közelebb repül a naphoz” – Brahms lesz az ő boldogabb örököse és művének méltó folytatója.
Brahms a nála 14 évvel idősebb Clara Schumann iránt érzett szerelme miatt Schumann haláláig Düsseldorfban maradt. A fiatalkori fellángolás elmúltával az asszonynak és gyermekeinek évekig hű levelezőtársa és barátja maradt, és sosem nősült meg.
1857-62 között udvari zeneigazgatóként dolgozott Detmoldban, majd Hamburgban élt. Női kórust szervezett, ő vezényelte és tanította be a műveket, azt azonban nem sikerült elérnie, hogy a hamburgi filharmonikusok karmestere legyen. Harmincéves korára zenéje egyre ismertebb lett, zongoradarabjait Clara Schumann, hegedűre írt műveit Joachim adta elő, utóbbi vezényelte is zenekari műveit.
1862-ben Bécsben telepedett le, élete hátralévő részét itt élte le. Megkísértette Beethoven és Schubert szelleme, megismerkedett Wagnerrel, akinek segített lemásolni a Nürnbergi Mesterdalnokok egyes zenekari részleteit az opera bécsi előadásához. (Tette ezt annak ellenére, hogy 1860-ban aláírt egy manifesztumot Liszt és követőinek „új zenei módszerei” ellen, amivel megvetette a később közte és Wagner között kirobbant vita alapjait.) Szerette a bécsi keringőkirály Johann Strauss zenéjét, egyszer azt mondta: mindent odaadna, ha ő lehetne a Kék Duna keringő szerzője.
Befogadta az osztrák, svájci és olasz táj, melyet nyaranta bebarangolt, befogadta német hazája, sőt Budapest is, ahol szívesen hangversenyezett és egész baráti kört gyűjtött maga köré, hiszen Magyar táncai és Cigánydalai népszerűvé tették még erre kelet felé is…
Sok más zeneszerzőtől eltérően meg tudott élni a muzsikából, bár nem fényűző módon. Ruházata szerény volt, erre különösebb gondot sem fordított. Modora kora előre haladtával sokszor nyers és tüskés volt, számos régi barátjával is összeveszett. Nőies arcát szakállal próbálta takarni, ötvenéves kora után megőszült és meghízott. Napjai nagy részét visszavonultan töltötte, érzelmeit a szavak helyett inkább zenével fejezte ki. 1897. április 3-án halt meg, apjához hasonlóan rákban. Bécsben temették el, Beethoven és Schubert sírja mellé.
Brahmsról többen is lejegyezték, hogy „nem ismeri az örömöt”, az „ősz zeneszerzője”, s valóban a magányosságot választotta. „A Német requiem, Schumann sorsát panaszolja el, a Négy komoly ének a holtig szeretett Clara Schumann emlékét őrzi, a Schiller Siratóének-éből támadt gyönyörű vegyes kar Anselm Feuerbachot gyászolja, a c-moll zongoranégyes saját boldogtalan szerelmét” – írja Szabolcsi Bence zenetörténész.
Brahms műveit opus-számokkal látta el. Az 1852-53-as C-dúr-szonáta és utolsó műve, a bibliai szövegre 1896-ban írott Négy komoly dal között 121 művet jelölt meg ilyen módon, az op. 122-t halála után sorolták be az életműbe. Brahms legalább két ládányi fiatalkori munkáját elégette, de a számozott darabok mellett 38 önálló mű, 18 feldolgozás, 19 variáció, töredék és vázlat, 7 neki tulajdonított darab és 21 sajátkezű leirat képezi a fennmaradt hagyatékot. Legfontosabb művei a Német rekviem, a Variációk egy Haydn-témára, négy szimfóniája (közülük az elsőt, a c-mollt Beethoven X. szimfóniájának keresztelték el, mivel különösen a finálé főtémája feltűnően hasonlít a IX. szimfónia témájára).
Brahms szemben állt az újromantikus iskolával és a programzenével. Zenei felfogása Liszttel és Wagnerral ellentétben konzervatív, s nagy tisztelője volt Beethovennek. Zenéje mentes a külsőséges, érzéki hatásoktól, művészetének alapja az énekelhető, dalszerű melodika s a gazdag harmóniavilág. Az operán kívül minden formának mestere volt, tökéletesen ötvözte a romantikus kifejezést a klasszikus szerkezettel. Egyetlen hegedűversenyt írt, ennek mozgalmas fináléja – a 2. zongoraversenyhez hasonlóan – magyaros hangvételű. Utolsó zenekari műve a hegedűre és csellóra írott a-moll kettősverseny, a záró tételben itt is felfedezhetők a cigányzene ismerős jegyei. Ezek mellett írt kamarazenét, szonátákat, dalokat, orgonaműveket és egyházi kórusokat. Újszerű zenei nyelvezete ösztönzően hatott a XX. századi zene megújítójaként ismert Schönbergre is. Brahms kitűnő és egyéni technikájú zongorista volt, Budapesten is többször fellépett.
Műveinek terjedése és elismerése hivatalos kitüntetésekkel járt: a cambridge-i egyetem 1876-ban felajánlotta a díszdoktori címet, az avatás azonban elmaradt, mert Brahms nem vállalkozott a tengeri útra. 1879-ben a breslaui egyetem számára írta az Akadémiai ünnepi nyitányt, amely tiszteletbeli címmel tüntette ki, később pedig szülővárosa, Hamburg díszpolgárává választották. Neve az irodalomba is átszivárgott, Francoise Sagan nagysikerű – később megfilmesített – regényt írt Szereti Ön Brahmsot? címmel.
