1821. december 12-én született Gustave Flaubert francia író, Bovaryné alakjának megteremtője, a francia lélektani regény mestere.
1880. május 8-án hunyt el Gustave Flaubert francia író, Bovaryné alakjának megteremtője, a francia lélektani regény mestere.
Kevesen tudják, hogy a gondosan megmunkált mondatok, a tárgyilagos stílus mestere nagyszerű regényein és elbeszélésein kívül a ma emberének is megszívlelendő ún. sottisier-t, azaz ostoba mondások gyűjteményét hagyott hátra, melybe módszeresen lejegyezte mindazokat a gügye mondatokat, amelyekkel újságban, könyvben, hivatalos szövegben vagy éppen szónoklatokban találkozott.
Rouenban született 1821. december 12-én jómódú polgárcsaládban. Apja sebészprofesszor, anyja pedig egy Pont lÉveque-i orvos lánya, vidéki nagypolgárok leszármazottja volt. Első műve már 16 éves korában megjelent a Le Colibri című kis folyóiratban, ekkor lett barátja a fiatal filozófus Alfred le Poittevin, akinek pesszimista szemlélete erősen befolyásolta. Szülei óhajára 1841-ben beiratkozott a párizsi jogi karra, bár egyre inkább az irodalom bűvkörébe került. Tanulmányait elhanyagolta, író- és művésztársaságokba járt, de 1844-ben egy epilepsziás roham véget vetett az egyetemi tanulmányoknak és a “bohéméletnek” is, s hazatért Rouenba.
Apja 1846-ban bekövetkezett halála után jelentős vagyont örökölt, és ez lehetővé tette számára, hogy csak az irodalommal foglalkozzon. Rouen elővárosába, Croisset-ba költözött, s hátralévő életét szinte megszakítás nélkül itt töltötte, az írás mellett sokat sportolt is, úszott, vívott, lovagolt, elméjét pedig sakkjátékkal tartotta karban. Egy párizsi látogatása alkalmával ismerkedett meg Louise Colet-val, egy közepes tehetségű költőnővel, Alfred Musset és más irodalmárok barátnőjével, aki nemcsak érzéki örömöket nyújtott az ifjú Flaubert-nek, hanem lényeges lélektani tapasztalásokat is. Harmonikusnak nem nevezhető kapcsolatuk 1855-ben szakítással végződött. 1847-ben egy barátjával gyalogszerrel bejárta a Loire völgyét és a bretagne-i partvidéket, s a kirándulásról közösen útinaplót is írtak. 1848-ban ő is részt vett politikai banketteken, Párizsban pedig bejárta a forradalom különböző helyszíneit, rövid lelkesedésének és hosszú csalódásának emlékeit Az érzelmek iskolája egyes fejezetei őrzik.
Ebben az időszakban, 1846-49 között az őt régóta foglalkoztató témá, Szent Antal megkísértésének első változatán dolgozott. Saját bevallása szerint talán ez volt életének legélvezetesebb korszaka, a fogadtatás azonban lehangolta: amikor felolvasta művét barátainak, azok azt tanácsolták, hogy dobja a tűzre és szóba se hozza többé. Hogy kudarcát feledje, hosszú útra indult: 1849 novembere és 1851 áprilisa között beutazta Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, Törökországot, Görögországot és Itáliát, részletes kis úti naplójában sorra feljegyezte élményeit a nílusi hajóúttól kezdve a bordélylátogatásokig.
Hazatérve új témát talált: egy normandiai orvos esetét, aki belehalt fájdalmába, mert felesége megcsalta és tönkretette az életét. Ez a történet és a szobrász James Pradier feleségének naplója ihlette őt a Bovaryné megírására, amely a maga kérlelhetetlen objektivitásával, “szenvtelenségével” új korszak kezdetét jelölte ki az irodalom történetében. A regény öt kemény, dolgos évébe került a szerzőnek, s a Revue de Paris hasábjain Vidéki szokások, erkölcsök alcímmel folytatásokban jelent meg.
Az 1857-ben megjelent regény olvasóit a csábító jelenetek mellett a hideg, anatómiailag boncolgató tekintetek keltették fel. A szerző egy titkos önarcképben fedte fel ennek a tekintetnek a célját, ami a sebész, Larivière professzor leírásában található: „A szeme élesebb volt, mint a kései; mélyen behatolt a lelkedbe, minden képmutatáson, hazugságon és kifogásokon keresztül…”
„Madame Bovary felboncolása” volt a neve annak a korabeli karikatúrának, amelyen Flaubert jobb kezében egy nagyítót, bal kezében pedig Emma Bovary szikére feszített szívét tartja diadalmasan, amelyből szabadon folyik a vér. Hogy milyen jégtömbnek kell lennie ennek a szerzőnek, sokan gondolják. Pedig pont az ellenkezője történt.
Mert ahhoz, hogy megértse Emma Bovary életét és szerelmi vágyait, egyúttal a mögöttük megbúvó őrült viselkedést, amely végül öngyilkosságához és a család gazdasági tönkretételéhez vezet, Flaubertnek emellett minden érzelmi képességét fejlesztenie kellett. a hideg tekintetre. Egy élmény, amit ő is tudott élvezni, minden gyötrelem ellenére, amely gyakran kifejezésre jutott a megfelelő szavak keresésében:
„Az írás valami finom, már nem önmagad, hanem az egész teremtés körül forog, amiről beszélsz. Ma például, mint férj és feleség egyszerre, mint szerető és szerető, egy őszi délután egy erdőn át lovagoltam a sárga levelek alatt, és én voltam a lovak, a levelek, a szél, a kimondott szavak és a piros nap, amely az övékké tette őket Szerelemtől ázott szemhéjak félig csukva.”
A mű kötet formában még meg sem jelent, amikor a kormányzat 1857 januárjában közerkölcs elleni vétségért beperelte az írót, akit a bíróság felmentett. Irodalomtörténeti érdekesség, hogy néhány hónap múlva ugyanezzel a váddal Charles Baudelaire állt a bíróság elé A romlás virágai című verseskötete miatt, de őt el is ítélték.
A Bovaryné unalmas polgári világa után Flaubert megírta a pun háborúk korában, Karthágóban játszódó Szalambó című történelmi regényét, amelyet zajos tetszéssel fogadott a közönség.
1866-ban megkapta a Becsületrendet. Az 1870-es porosz-francia háború kitörése előtt néhány hónappal jelent meg önéletrajzi fogantatású műve, a francia 19. század közepének finoman ironikus rajza, Az érzelmek iskolája, amely viszont nem talált kedvező fogadtatásra, és ez erősen megviselte az írót. Két színműve, A gyengébb nem és A jelölt ugyancsak visszhangtalan maradt, s ráadásul anyagi gondok is megkeserítették utolsó éveit. Vigaszt csak a munkában és a többi között Turgenyev, Zola és Maupassant barátságában talált. 1877-ben megírta Három mese című kötetének három elbeszélését, miközben már dolgozott Bouvard és Pécuchet című regényén, amelyben két kispolgár kerül szembe a tudományokkal. Ennek írása közben érte, íróasztala mellett a halál 1880. május 8-án.
