230 éve született Lord Byron, az európai romantikus költészet legkiemelkedőbb, ünnepelt és szidalmazott egyénisége, akinek hatása felmérhetetlen volt a következő nemzedékekre.
„Byron olyan életet élt, hogy mellette a kor és korunk írói valamennyien sápadt szobaembereknek vagy kicsiny sürgőforgóknak látszanak. Az élet ormain járt; előkelő, gazdag, szép és csodálatosan okos volt, minden lépését felháborodás és világraszóló mániákus rajongás kísérte, hölgyek elájultak, amikor belépett egy terembe, maga a pápa foglalkozott szerelmi bonyodalmaival, palotát tartott, hadjáratot vezetett, és amikor meghalt, Goethe a Faust-ba beillesztett gyászénekkel siratta el. Évtizedeken át Európa legfontosabb embere. Mégsem tartozik az írófejedelmek sorába – inkább talán az irodalom Prince of Wales-e volt, és meghalt, mielőtt királyi örökébe léphetett volna.” (Szerb Antal)
BYRON: A SZÉPSÉG LÁNYAI KÖZT NINCS…
A Szépség lányai közt nincs
gyönyörűbb ma nekem;
hangod úgy elbüvöl, mint
szerenád a vizen:
dalok komoly varázsa
terül az óceánra,
ragyogva vár a hullám,
a szél megáll az utján:
s fény-láncát húzva elring
a hold a mély felett,
amely úgy szendereg, mint
egy álmodó gyerek:
így hajlik önfeledten
feléd a szomju szellem,
csöndes, nagy odaadásban,
mint vágyó tenger a nyárban.
(Fordító: Szabó Lőrinc)
George Gordon Noel Byron 1788. január 22-én Londonban született, arisztokrata család sarjaként. Botrányos életű apja korán elhagyta őt és édesanyját, akivel nagy nyomorban éltek, szegénysége és sántasága gyakran volt iskolatársai céltáblája. Tízévesen örökölte meg csak a lordi címet és a családi vagyont, de ezután sem sokat tanult, inkább mulatni járt, de rengeteget olvasott. Magiszteri diplomát szerzett a cambridge-i Trinity College-ben, torz lába ellenére lovagolt és úszott.
Féktelen és vad természete, kétes szerelmi ügyei miatt többször is botrányba keveredett, több törvénytelen gyereket nemzett, bár biszexualitása az évek múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált. A szélsőségek között csapongó lord életében azonban egyetlen vezérlő motívum sohasem változott: a szabadság, a haladás szolgálata, az elnyomás és reakció elleni harc.
„Magamról azt tartom, hogy olyan változékony vagyok, hogy lehetek bármi és mindennek az ellenkezője, de egyik sem sokáig; olyan különös keveréke vagyok jónak és rossznak, hogy nehéz lenne leírni engem. Csak két érzésem van, ami sohasem változik, a szabadság iránti erős szerelem és a képmutatás iránti megvetés – és egyik érzés sem alkalmas rá, hogy sok barátot szerezzen vele az ember.” (Tótfalusi István: Byron világa)
Tünékeny darabok címmel 1806-ban megjelentette első kötetét, amelyet barátai tanácsára cinikus és erotikus volta miatt átdolgozott, és A tétlenség órái címmel adott ki újra. Bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görögországot és Törökországot, s hagyományt teremtve átúszta a Hellészpontoszt. Az utazások alatt írta meg a Childe Harold című művét, amely 1812-es publikálása után meghozta számára a világhírt. Angliába hazatérve a lordok házában két híres beszédet mondott: a luddita géprombolók és az ír nép védelmében. 1815-ben megnősült, de hűtlensége miatt neje elvált tőle, és féltestvérével való vérfertőző viszonya miatt feljelentette. Bár a vád nem bizonyult igaznak, Byron kitaszítottá vált a szalonokban.
A Genfi-tó partján keresett menedéket, ahol megismerkedett Shelley-vel, ekkor született a Manfred, és A Chilloni fogoly című költeménye. 1819-ben kezdte el írni nagy szatirikus verses regényét, a befejezetlenül maradt Don Juant. Svájcból a napfényes Itáliába költözött, itt fejezte be a Haroldot.
Velencében ismerkedett meg utolsó nagy szerelmével, majd Pisában telepedett le. Részt vett az olasz forradalmárok szervezkedésében, 1823-ban csatlakozott a görög szabadságharcosokhoz, vagyona maradékát is nekik adta. 1824-ben Nyugat-Görögországban szállt partra, s halála előtt három hónappal megírta saját sírversét. 1824. április 19-én halt meg, mocsárlázban, testét végakarata ellenére bebalzsamozták és Angliába vitték, belső szerveit egy kőurnában a missolonghi Szent Szpiridion templomban helyezték el.
Byron művészete nemcsak stílus, de életérzés és magatartás is volt, merített belőle Goethe, Puskin, Victor Hugo, Baudelaire, Schopenhauer és Nietsche, a magyar írók közül főleg Petőfire, Jókaira, Madáchra, Adyra, Szabó Dezsőre és Juhász Ferencre hatott. Verseit – többek között – Liszt és Verdi zenésítette meg.
