„A képzőművészet számára az emberi test elsősorban látvány, szeme azt vizsgálja, ami ezen a testen felfedezhető.” 30 éve hunyt el Barcsay Jenő festőművész, grafikus, a magyar konstruktív-geometrikus művészet legjelentősebb egyénisége.
„Életrajza szakmai életrajz, mert amióta tizenkilenc esztendős korában, 1919-ben elhagyta erdélyi szülőföldjét és a Képzőművészeti Főiskola növendéke lett, biográfiájának fordulatai és eseményei kizárólag pályafordulatok és a művészet történetének eseményei” – írja Rózsa Gyula életrajzi könyvében.
A Katonán 1900. január 14-én, egy erdélyi fejedelemcsalád leszármazottjaként született Barcsay Jenő Kossuth-díjas festőművész, grafikus családot nem alapított, gyermekei nem voltak, privát életéről említésre méltót nem jegyeztek fel. Olyannyira csak a hivatásának élt, személyes históriája olyannyira egy, a közösségnek alkotó festő históriája, hogy életrajzban sem találni egyebet, mint kiállítások, ösztöndíjak, megbízások és elismerések adatait.
Zenésznek készült, de közben rajzolt, akvarelleket készített és gipszfigurákat másolt. Egy jómódú erdélyi vállalta taníttatása költségeit, neki köszönhetően jött Magyarországra 1919-ben és iratkozott be a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Tanulmányainak befejezése után sikerrel szerepelt a Szinyei Társaság által szervezett Fiatalok Kiállításán a Tavaszi Szalonban. 1925 és 1928 között a nyarak egy részét a Hódmezővásárhely melletti Mártélyon és Makón töltötte, ekkor mélyült el vonzalma az alföldi táj iránt.
1926-ban ösztöndíjjal egy évre Párizsba utazott. A francia fővárosban a kubizmust tanulmányozta, s megismerte Cézanne festészetét, amelyet egy életen keresztül csodált. 1927-ben Firenzében járt, 1929-30-ban ismét Párizsban dolgozott állami ösztöndíjjal. 1931-től 1945-ig a Fővárosi Iparostanonc Iskolában tanított. A nyarakat Szentendrén töltötte, majd haláláig felváltva itt és a fővárosban élt.
„A festő ne ismételje azt, amit már megoldott, ne utánozza önmagát, keresse az újat, a számára még ismeretlent” – Barcsay Jenő: Forma és tér című kötetében.
Festészetének korai szakaszát komor, a fény-árnyék hatásokra épülő ábrázolásmód jellemzi. Párizsi élményei hatására impresszionista képeket alkotott, egyedi stílusa fokozatosan alakult ki. Első jellegzetesen egyéni képe a Munkásleány (1928), egyszerű formákkal, vastag kontúrokkal. 1932-ben a Tamás Galériában állított ki, ekkoriban főleg nagy távlatú tájképeket és rézkarcokat készített. A korai szentendrei szénrajzok után barnásvörös, fekete kontúros olajképeket festett, 1938-tól erősen közeledett a nonfiguratív konstruktívizmushoz, témái a tájképről az utcaképre és a csendéletre tevődtek át.
1945-től a Képzőművészeti Főiskolán az anatómia és a szemléleti látszattan tanára lett. 1957-ben a Nemzeti Szalonban állította ki műveit, 1964-ben részt vett a velencei Biennálén. 1949-ben hatalmas mozaikterve vezette be új stílusát. A tárgyak, a tér és az emberi test szerkezeti problémáinak kutatásával foglalkozott. Kisméretű és monumentális hatású táblaképeket festett, mozaikfaliképeket készített; nevét dicséri a pesti Hevesi Sándor téri Nemzeti Színház és a Miskolci Egyetem díszítése. Festészete mellett grafikai munkássága is jelentős volt. Legfőbb műveit Szentendrén, önálló gyűjteményben őrzik, számos képe a Magyar Nemzeti Galériában található.
„A csontok mozgása mindig egy elképzelt tengely körül történik. Amikor az ízületet mozgató izmok a legkevésbé feszültek, az ízület a hajlítás, feszítés, közelítés és távolítás közötti helyzetben van.”
Hatása a kortársakra és a következő nemzedékekre szinte felmérhetetlen. Nagy sikerű rajzkönyvei, a Művészeti anatómia (1953), az Ember és drapéria (1958), a Forma és tér (1966) külföldön is elismerést arattak, s a mai napig számos egyetemen számítanak kötelező tananyagnak. 1977-ben jelent meg önéletrajzi írása, a Munkám, sorsom, emlékeim.
Művészi teljesítményét 1954-ben és 1985-ben Kossuth-díjjal ismerték el, 1964-ben érdemes, 1969-ben kiváló művész lett, 1938-ban Zichy Mihály grafikai díjat, 1955-ben Tornyai érmet, 1967-ben Pro Arte-díjat, 1983-ban SZOT-díjat kapott.
