„Az életben jobb, ha azt akarjuk, ami nem a miénk, mint ha a miénk az, amit akarunk.” 350 éve született Jonathan Swift ír-angol író, költő, a szatirikus irodalom mestere, a Gulliver utazásai című regény szerzője.
Jonathan Swift az angol klasszicizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, és egyben legsajátosabb szatirikusa. Benne találkozott talán a legteljesebben az imponáló műveltség, és a felvilágosodásra oly jellemző cinikus látásmód. Kedvelt műfaj a szatirikus parabola, melyben korának minden hibáját kíméletlen cinizmussal állítja pellengérre.
1667. november 30-án született Dublinban. Angol származású volt, de élete nagy részét Írországban élte le. Apja kisebb hivatali tisztségeket töltött be, de fia születését már nem érte meg. Swiftet apja testvéreinek segítségével édesanyja nevelte. A dublini Trinity College-ban tanult, ahol Congreve évfolyamtársa volt, itt szerzett baccalaureusi fokozatot, a magiszteri cím megszerzésében katolikus zavargások zavarták meg. Swift egy távoli rokona angliai birtokán keresett menedéket, ahol afféle személyi titkárként tevékenykedett. Műveltségének jó részét az itteni igen gazdag könyvtárban szerezte. A magiszteri fokozatot végül Oxfordban nyerte el, 1695-ben pedig pappá szentelték. 1688 a „dicsőséges forradalom éve” Angliában, a Dublinban is végigsöprő angolellenes terrorakciók miatt elhagyja Dublint, az 1689-es év már Angliában találja.
„Gyűlölöm és megvetem az embernek nevezett állatot”
1699-ben, rokona halála után az írországi főbíróság új elnöke, Berkeley grófjának személyében talált új mecénást. Mellette is titkárként dolgozott, s több kisebb egyházi hivatalt is vállalt Dublinban, ahol megtapasztalta az ír nép nyomorúságát. Idővel a londoni irodalmi szalonok közkedvelt alakja lett. Ekkor még a whig nézeteket valló írók köréhez tartozott, ám hamarosan eltávolodott tőlük, és a tory kormány támogatója lett.
A szatirikus ábrázolás nagymestere volt, keserűségét és iróniáját megmagyarázzák életének körülményei. „Gyűlölöm és megvetem az embernek nevezett állatot”, írta Pope-hoz intézett egyik levelében.
„Az az állítás, hogy korunk teljességgel tanulatlan és híjával van mindenféle írónak, oly merésznek és hamisnak tűnik föl előttem, hogy egy idő óta arra gondolok, szinte az ellenkezőjét is be lehetne bizonyítani csakoly megdönthetetlen érveléssel.” (Jonathan Swift: Hordómese)
Mindenáron karriert akart csinálni, magas egyházi méltóságra vágyott, miközben az 1704-ben írt szatirikus művében, a Hordómesében az összes keresztény felekezet ellen szót emel. „Istenem, milyen tehetséges voltam, amikor ezt a könyvet írtam!” – így emlegette Swift élete alkonyán ifjúkorának remekművét, a Hordómesét, mely évtizedekkel előzte meg a Gulliver-t. A Hordómese, ez az általános támadás a korabeli irodalom és tudományos viszonyok torzulásai ellen, egy nagy vallási szatírába van beleágyazva. Swift a felvilágosodott értelmet szegezi szembe mindennel, ami rendellenes, túlzásba vitt, csalárdul meghamisított, kártékony. Ez a példátlan élességű kritika szinte mindent szétvagdal, amit megérint, mígnem a kinyilatkoztatásból, a dogmákból a történelmi egyházak féltve őrzött hitrendszeréből – beleértve az anglikán hittételeket is – úgyszólván semmi sem marad épen. A Hordómesének ezt a „destruktív” vonását a kortársak világosan látták. Voltaire örvendezett rajta, az egyházhoz közelállók tiltakoztak és szitkozódtak. Ez a mű egymagában is megmagyarázza, hogy miért nem lett írójából soha püspök.
„Azt tartották, hogy a világegyetem hatalmas öltöny, mely mindent betakar; a föld ruhája a levegő, a levegő ruházata a csillagos égbolt, a csillagok ruhája a primum mobile.” (Jonathan Swift: Hordómese)
Swift 1708-ban találkozott az író által Vanessa néven emlegetett Esther Vanhomrigh-val, akivel bensőséges kapcsolatát a fennmaradt levelezésekből ismerjük jobban. Jonathan Swift irodalmi névalkotása a Vanhomrigh vezetéknévből leválasztotta a „Van” szót és ezt kötötte össze a Esther keresztnév becézett formájával, az Essával. Más feltevések szerint Swift a nevet Phanessa misztikus istennő nevéből származtatta. Esther Vanhomrigh követte Swiftet Írországba 1714-ben, majd 1723-ban meghalt. Az irodalmi név név 1726-ban jelent meg a név először nyomtatásban a Cadenus és Vanessa című műben, amely Swift Vanhomrighal való kapcsolatáról szóló verseskötet.
Szolgálataiért 1713-bankinevezték a dublini Szent Patrik székesegyház főesperesévé. 1714-ben, I. György trónra lépésekor visszavonulásra kényszerült, ismét Dublinban telepedett le. Esther Vanhomrigh halála után megismerkedett Anne Longgal, akivel rövid ideig egy párt alkottak.
Alkotókedve az 1720-as évek elejétől éledt újra, pamfletjeiben Írország gazdasági és társadalmi problémáit taglalta szatirikus-ironikus stílusban. Legismertebb és legmorbidabb a Szerény javaslat című, amelyben kifejtette: a túlnépesedés és nyomor leküzdésének útja, ha a nagycsaládok zsenge húsú csecsemőit felvásárolják, meghizlalják, majd csemegének eladják a gazdagok asztalára.
„Kitűnően bebizonyítottad, hogy a tudatlanság, lustaság és a bűn azok a fontos tulajdonságok, amelyek segítségével valaki törvényhozóvá lehet. Hogy a törvényeket azok értelmezik, magyarázzák és alkalmazzák, akiknek minden érdekük és képességük csak a törvények elferdítésére, elrontására és kikerülésére irányul.” (Jonathan Swift: Gulliver utazásai)
Mindmáig legismertebb műve, az 1726-ban napvilágot látott Gulliver utazásai a kor kedvenc formája, a hajós kalandregény paródiája. Lemuel Gulliver, seborvos, majd hajóskapitány bőrébe bújva Swift a korabeli (1725) divatos útleírások modorában adja elő hőse fantasztikus kalandjait; ironikusan hitelesiti féktelen mesélőkedvét köznapi adalékkal, hajónaplóadatokkal, tengerészszakzsargonnal, hogy országról országra haladva véresen kegyetlen szatírát adjon először csak a korabeli Angliáról, aztán egyre inkább, magáról az emberről és az emberiségről.
A hajóorvos Gulliver négy hajótörése során fura, már-már fantasztikus tájakra jut el: a törpékhez Liliputba, óriásokhoz, tudósokhoz, végül a nyihahákhoz és a jehukhoz (Lilliput, Brobdingnag, Lugnagg és a Nyihahák országa). Az itt átélt kalandokból, a hozzájuk fűzött gulliveri magyarázatokból az olvasó előtt lassan kibontakozik a korabeli Anglia képe, s egyúttal tágabb értelemben Swiftnek az emberiségről alkotott nem túl hízelgő véleménye. Ez a felnőttekhez és felnőttekről szóló fanyar-kesernyés szatíra mégis gyerekmeseként vált híressé és sikeressé, az első két részt filmben, rajzfilmben is többször feldolgozták.
Swift élete utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte, egyes források szerint megháborodott, mások szerint viszont a fiatalkorától meglévő, a középfül egyensúly-érzékelő szervét megtámadó Méniere-kór súlyosbodott el rajta. 1739-ben még nagy ünnepséget tartottak tiszteletére Dublinban, ám nem sokkal ezután szélütés érte, részlegesen megbénult, s emlékezete is kihagyott. 1745. október 19-én hunyt el Dublinban, s a Szent Patrik székesegyházban temették el. Sírján a maga szövegezte latin nyelvű felirat áll: „Itt nyugszik Jonathan Swift, ahol a vad felháborodás nem marcangolhatja többé a szívét.” Pogány József szerkesztő így írt a Karinthy Frigyes által fordított Gulliver utazásai c. regény elé:
„Amerre csak nézett Swift, mindenütt bestiákat és barmokat, pénzért, hatalomért való gazembereket és a nyomortól és elnyomástól megtört tömegeket látott. Sehol semmi, se égen, se földön, se a „pénz, rang és gőg” által megrontott vallásokban, se az emberi társadalomban, semmi reménye sem mutatkozott a változásnak, a haladásnak, a javulásnak. A középkor mennyországa szétoszlott, a renaissance földi emberisége elpusztult, mintha mindenből csak a pokol maradt volna meg az embereknek nevezett állatok gyötrésére. Ezt a világot látta Swift és egészen keresztül látott rajta. Nem csoda hát, ha nem halhatott meg ép elmével. Az élete végén caesari gőgje, szive vérét epével keverő szatirája tébolylyá fokozódott. Swift megbolondult, de ez az őrültség nem volt egyéb, mint a világ disszonanciáinak egyetlen koponyába sürüsödése.”
