„…azt hiszem, sokkal könnyebb a jó embert bölccsé tenni, mint a rossz embert jóvá.” 270 éve, 1754. október 8-án halt meg Henry Fielding angol író, „az angol regény atyja”.
„Fieldingnek kevesen hódoltak tiszta szívvel az elmúlt két évszázadban. Műveivel halála után is számtalan ellenséget szerzett magának. S ami még különösebb: követői irigyelték a legsóvárabban.
Talán nem is a tehetsége – korának levegője, lehetőségei és illúziói után vágyakoztak utódai vagy csodálói: Scott, Thackeray, Dickens, Bernard Shaw, vagy a mi Szabó Dezsőnk. A polgárság írói soha többé nem szemlélhették oly napfényes derűvel az életet, mint Fielding. Sohasem „szólhattak ki” a regényből azzal a kedves közvetlenséggel, amellyel Fielding. Hőseiket se ábrázolhatták már bátornak, győzedelmesnek. Mert ők a polgári korszak hanyatlásának voltak áldozatai és tanúi. Fielding, a szerencse fia, azonban ott volt az új rend alapjainak lerakásánál.” (Ungvári Tamás)
Henry Fielding 1707. április 22-én született Sharpham Parkban, Glastonbury közelében. Vagyontalan főnemesi családból származott, katonatiszt apjának sanyarú anyagi helyzete miatt ott kellett hagynia a híres Eton College-t és egy év után a leideni egyetemet is. Többféle módon próbált pénzhez jutni, egyebek között sikertelenül próbált megszöktetni egy gazdag lányt.
Angolra fordította Moliere-t, s 1728-tól játszották a politikai korrupciót gúnyoló darabjait, amelyek szellemesek ugyan, de csak mulandó sikert arattak. Egy Walpole kormányfőt gúnyoló műve után törvényben tették kötelezővé a bemutatni kívánt darabok előzetes ellenőrzését, ezzel Fielding drámaírói pályája véget is ért, s ő jövedelem nélkül maradt.
1734-ben egy – immár sikeres – lányszöktetés után megnősült, később feleségéről mintázta több nőalakját. Megélhetésük érdekében három év alatt jogi diplomát szerzett, bár ügyfele nem sok akadt, közben írta és szerkesztette a Champion című lapot. 1741-ben vélhetőleg ő írta Samuel Richardson egy évvel korábban megjelent Pamela, avagy az erény jutalma című regényének – névtelenül kiadott – paródiáját, Mrs. Shamela Andrews életének apológiája címmel.
Következő regénye a Joseph Andrews, amely szintén a Pamela paródiájának indult. „Íródott Cervantesnek, a Don Quijote szerzőjének modorában” – áll a címlapján. A Fielding által komikus hősi eposznak nevezett mű főszereplője Pamela inas öccse, akit úrnője el akar csábítani, s mert ellenáll, elcsapják a szolgálatból. A paródia később háttérbe szorul s az úti kalandok a társadalom kritikájává bővülnek. A regény egyik hőse Adams tiszteletes, az angol irodalom nagy humoros alakja.
Fielding 1743-ban írta A néhai nagy Jonathan Wild úr élettörténetét, amelyben patetikus hangon adja elő a hírhedt bűnöző kalandjait, kigúnyolva a nagyság felcserélését a hatalommal – e regény az egyik legkeményebb angol szatíra. A következő évben elvesztette feleségét, a csapást nehezen heverte ki, csak akkor vigasztalódott meg, amikor 1747-ben a londoni társaság legnagyobb megbotránkozására elvette felesége volt szobalányát.
Anyagi helyzete örvendetesen javult: az 1745-ben kitört jakobita felkelés idején röpiratban óvott a katolikus trónkövetelő mozgalmának veszélyeitől, így hetilapjának minden számából kétezret vett meg a kormány, s a kocsmákban osztogatta.
1748-ban kinevezték békebírónak, s ő e hivatalt (amelyhez fizetés nem járt, viselői a perek díjaiból és a kenőpénzekből éltek) tekintélyes intézménnyé tette. Tolvajfogó csapatokat (a rendőrség elődjét) szervezett, bűnügyi és rendészeti tanulmányokat írt, szociális javaslatokat tett, 1751-ben ő ítélte halálra a hírhedt bűnöző James Fieldet.
1749-ben megjelent legnépszerűbb műve, a Tom Jones a művészi szerkesztés kiváló példája: szereplői több csoportba sorolhatók, a főhős csak számos kaland után nyeri el szerelme kezét – az író közben végigvezeti olvasóját a korabeli Anglián, szembeállítva a szegények és a gazdagok világát.
Az 1751-es Amelia második felesége halála és békebírói tapasztalatai révén komorabb, keményen leplezi le kora visszásságait, s már a viktoriánus családregények előképe.
Fielding köszvénye egyre súlyosbodott, de békebírói tisztje miatt (maga irányította a bandák elleni hadjáratot) nem mehetett fürdőkbe. Csak 1754 nyarán utazott Portugáliába, Lisszaboni útinaplója írta le úti élményeit. A portugál fővárosban halt meg 1754. október 8-án, a lisszaboni angol temetőben nyugszik. Nővére így írt róla halálát követően:
„Nem volt senki soha, aki nála jobban élvezte volna az életet, noha kevés embernek volt erre kevesebb oka.”
