„Mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen érzik meg, milyen vagy valójában; s ezek sem merészelnek a többség véleménye ellen szólni…” 495 éve, 1527. június 21-én halt meg a középkori Itália egyik legjelentősebb alakja, az újkori politikatudomány atyja, Niccoló Machiavelli.
A kormányzás művészetéhez szükséges képességeket sorba véve arra a következtetésre jutott, hogy az etikai követelmények érvényre juttatása a politikai cselekvésben hiba.
Tekintélyes, ám elszegényedett családból származott, de ügyvéd apja gondoskodott humanista neveltetéséről. 1498-ban a firenzei második kancellária titkárává nevezték ki, majd a tízek tanácsának titkári címét is megkapta – talán mert sem a Mediciekhez, sem az őket elűző Savonarolához nem állt közel.
A városállamban az első kancellária foglalkozott a külügyekkel, a második a bel- és hadügyekkel, a tízek tanácsának a követek fogadása és a külföldi vezetőkkel történő levelezés volt a feladata.
Másfél évtizedes hivatali ideje alatt követként megfordult a pápai udvarban, a francia uralkodónál, a Német-Római Császárságban, 1502-ben találkozott Cesare Borgiával, aki mély hatást gyakorolt rá.
1512-ben a Mediciek visszatérését követően börtönbe zárták, de mivel vádat nem tudtak emelni ellene, szabadon bocsátották. Meghurcoltatását követően a városhoz közeli Sant Andreába költözött, ebben az időszakban születtek korszakalkotó művei és politikai renoméját is sikerült helyreállítania.
Az utókor által legjelentősebbnek ítélt műve A fejedelem, amelyben Machiavelli az államok különböző fajtáit veszi szemügyre. Művében csak az egyeduralommal foglalkozik, s a XVI. századi politikai helyzetet, az itáliai állapotokat, az emberek romlottságát figyelembe véve arra a következtetésre jut, hogy egy erőskezű fejedelemre van szükség.
Az egyeduralom két fajtáját különböztette meg, az örökletest és az új keletűt, emellett különbséget tett az arisztokrácia, illetve a népre támaszkodó hatalom között, végkövetkeztetése szerint becsületesebb a nép által létrehozott egyeduralmat szolgálni.
A keleti despotizmust az európai állami berendezkedéssel összehasonlítva megállapítja, hogy a különbség a politikai értelemben vett szabadság mértékében van: ahol nagyobb a szabadság, az uralkodó hatalma kisebb, könnyebb hatalomra kerülni, de nehezebb ott maradni. Ezzel szemben ott, ahol alig van szabadság, a rendszer jól kiépített, nehéz hatalomra jutni, de könnyebb azt megtartani.
A kormányzás művészetéhez szükséges képességeket sorba véve arra a következtetésre jutott, hogy az etikai követelmények érvényre juttatása a politikai cselekvésben hiba – a fejedelemnek a politika törvényszerűségeit kell követnie ahhoz.
Machiavelli mércéje a politikai hasznosság: a cselekvés mércéje a végcél, s bár nem írta le, azt sugallja, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Másik nagy jelentőségű műve a Beszélgetések Titus Livius első 10 könyvéről, amelyben a köztársaság felsőbbrendűsége mellett érvel.
A Discorsi címen is ismert műben felvázolta az államformák változásának körforgását: a választott uralom az örökletessé válással züllésnek indul, a nép legjobbjai megdöntik a fejedelem uralmát, a hatalom egy csoporthoz kerül, ám ez oligarchiává torzul. Végül a nép maga veszi kezébe a kormányzást, ez zűrzavarba, romlottságba fordul, így szükség van egy erőskezű fejedelemre.
