450 éve, 1574. június 27-én halt meg Firenzében Giorgio Vasari itáliai festő, grafikus, építész és művészeti író. Vasari elsősorban festőnek és építésznek tartotta magát, a halhatatlanságot azonban irodalmi műve, az Életrajzok biztosította neki.
„Kiváló és hőn szeretett művészeim! Miközben legjobb tudásom szerint munkálkodtam az ábrázolás nemes művészetének javán, a munkámmal járó haszon és megbecsülés mellett oly nagy gyönyörűségben volt részem, hogy nemcsak a művészet hírének terjesztésére, dicsőítésére és erőm szerinti felmagasztalására támadt heves vágyam, hanem igaz szeretet ébredt szívemben azok iránt, akik ugyancsak ismerik ezt a gyönyörűséget, s akik talán nálam nagyobb sikerrel gyakorolták e hivatásukat. Így hát szeretetem, de még inkább kiváló tehetségetek iránt érzett tiszteletem, nemkülönben természet adta hajlamom, amelyet a tudatos választás fölöttébb megerősített, mindig azt az érzést táplálta bennem, hogy köteles vagyok mindannyiótoknak támogatást és segítséget nyújtani, ha úgy ítélem, hogy valamilyen módon valamiben örömöt szerezhetek vagy hasznot hajthatok nektek. E cél érdekében adtam ki 1550-ben legjobb és legnevesebb művészeink életrajzát. Fogadjátok tehát jó szívvel fáradozásomat, bármily kevéssé sikerült is elérnem a szeretet sugallta célt: a művészet dicsőségének és a művészek megbecsülésének szolgálatát. Művemet tekintsétek lelkem tükrének, igaz zálogának…” (Giorgio Vasari)
Giorgio Vasari 1511. július 30-án született Arezzóban, Piero della Francesca festő és Pietro Aretino, a szatíraíró városában. Nagyapja keramikus volt, nevük is a vasaio – fazekas szóból ered. Guglielmo de Marcillat üvegfestő tanítványa volt, majd a Mediciek pártfogoltja lett. Ekkor Andrea del Sarto lett a mestere, de főleg Michelangelo és művészete hatott rá, aki élete végéig példaképe maradt.
1536-ban felvették a festők Szt. Lukács-céhébe. Arezzóban, Bolognában, Nápolyban, Velencében dolgozott, Rómába Ippolito Medici bíboros révén jutott, 1555-től főleg Firenzében és Arezzóban élt. Nevezetes képe Lorenzo il Magnifico portréja, az itt jelentkező allegorikus mellékletek más műveit is jellemzik: Szt. Jeromos, Szeplőtelen fogantatás.
Ő készítette el a firenzei Palazzo Vecchio freskóit, az eredetileg megbízott Leonardo és Michelangelo helyett. A hatalmas felületeken a város és a Mediciek története látható.
Híres műve a római Cancellaria „száznapos freskója”, amely III. Pál pápa életének jeleneteit ábrázolja, némileg Raffaello hatása alatt. A festő eldicsekedett Michelangelónak, hogy a terjedelmes művet mindössze száz nap alatt festette, aki csak ennyit válaszolt: „meg is látszik rajta”.
A firenzei dóm kupolájának általa elkezdett freskóit Federico Zuccari fejezte be. Festményeit toszkán manierista stílusban alkotta, műveit olykor túlfinomultnak, színkezelését fantáziátlannak tartják, sem a perspektíva, sem az anatómia nem tartozott erős oldalai közé.
Építészként többre értékelik, ő tervezte a firenzei Uffizi-palotát, amely 1560-1574 között épült. Az U-alakú épület ma a város legnagyobb képtára, eredetileg bírósági épület volt. Vasari tervezte a Palazzo Vecchio (a Városháza) belső kialakítását, a Santa Croce templom átépítését, s a San Stefano-lovagok kolostorát és templomát Pisában. E művei Michelangelo architektúrájának hatását mutatják. 1562-ben a firenzei Művészeti Akadémia alapítói közt volt.
Fő alkotása A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című könyve, amelynek hasonló léptékű előzménye nem volt, bár biográfiákat korábban is írtak.
A Cosimo Medicinek ajánlott munkában a reneszánsz valamennyi neves művészének életrajzát ismertette, Giottótól Michelangelóig. Az első kiadás 1550-ben, a második, számos kortársával bővítve 1568-ban jelent meg. A gondolat, hogy meg kell írni a legkiválóbb festők, szobrászok és építészek életrajzait, 1546-ban Rómában született meg. A kettő sok helyen különbözik, ezért mindkettőt figyelembe kell venni. A könyv ma is megkerülhetetlen a reneszánsz képzőművészek kutatásában.
A festő élete utolsó évtizedében Firenze hercegének, Rómában pedig V. Piusz pápának dolgozott. 1569-ben a pápa megbízta több vatikáni kápolna díszítésével, amiért Vasari később lovagi címet kapott. A római Torre Pio legfelső kápolnáját Mihály arkangyalnak szentelték, a Szűz Koronázásának központi tábláját a négy evangélista festményei veszik körül.
Vasari 1574. június 27-én halt meg Firenzében, és az általa tervezett kápolnában temették el Arezzóban. Művei nagy elismerést váltottak ki a maga idejében, és az Életrajzok továbbra is a művészettörténet talán legnépszerűbb korai alkotása.
Vasari elsősorban festőnek és építésznek tartotta magát, a halhatatlanságot azonban irodalmi műve, az Életrajzok biztosította neki. Mindaddig senkinek sem jutott eszébe összegyűjteni a művészet nagyjaira vonatkozó adatokat, sem elrendezni őket. Vasari megmutattta a dicső elődök nagyságát és rajtuk keresztül a jelen páratlan tökéletességét. Műve őrzi eleven és művészi leírásokban azokat a műalkotásokat is, amelyeket az idő vagy a sors kegyetlenségéből ma már nem láthatunk, vagy amelyeknek még emlékéről sem tudnánk.
Ezek az Életrajzok a történelem ama korának hiteles atmoszféráját árasztják, amelyben az Ember magára talált és minden aktusában ünnepelte önmagát, a világot, amelybe beleszületett és a Teremtőt, aki létrehozta.
Vasari abból a reneszánsz megközelítésből indul ki, hogy a középkor művészete egy sötét kor szellemi terméke, amelyen át kellett jutni a klasszikus ókor és saját kora, az újjászületés, a rinascitá (reneszánsz) között. A művészet csúcsának Michelangelót tartja, utána csak hanyatlást észlel. Könyve számos korábbi, művészeti és szépírói forrásból merít, így Dante kommentárjaiból és Boccaccio Dekameronjából is. Stílusa színes és szórakoztató, számos érdekes apróságról beszámol, olykor pletykál is, de elemzései igen értékesek (noha több pontatlanság is megtalálható benne). A fontosabb műveket személyesen is megtekintette Itália-szerte, bár ahol kevés a tényanyaga, ott fantáziájával pótolja ki a hiányokat. A mai művészettörténet eszközeivel is gyakran él, őt tartják e diszciplina első művelőjének.
