„Van az úgy, hogy az embert a sorsa egyes fordulatainál megszállják holmi nagyarányú szédületek.” Füst Milán mélyen szkeptikus, emellett teljességre törő egyéniség volt, aki képzelete valóságát tekintette írói közegének.
Manapság Füst Milán neve újra ismerősen csenghet sokaknak, hisz regénye, a „Feleségem története” filmként a világ számos pontján, fesztiválokon és hazánkban is nagy sikert aratott. A rendező Enyedi Ildikó már több évtizede készült megfilmesíteni a regényt, amibe első olvasásra beleszeretett. Füst Milán hét évet szánt a megírására, elmondása szerint szinte teljes aszkézisben, mellőzve olvasást, színházat és mindennemű társasági életet. A mű elkészülte után a kézirat 40 ezer lapjával több héten át fűtötte fel fürdőkályháját.
Tanítványát, Helfer Erzsébetet vette nőül, ám ez a kapcsolat szerelmet nem, csak szeretetet adott. Füst életét végigkísérte gyerekkori szerelmével, Jaulusz Erzsébettel való plátói szerelme, melyet egész életükön át tartó levelezés, szerelmi vallomások, csalódások, közeledés és távolodás dinamikája tartott életben. Az életre szóló vonzalommal összekötött két lélek alig egy hónap különbséggel, 1967 nyarán követte egymást a túlvilágra.
„– Én meg tudtam volna halni magáért, annyira szerettem.
– És ez elmúlt?
– Bizony elmúlt.
– Milyen kár.
– Bizony kár – feleltem én. – Vagy tán nem is az. Mert olyan szenvedélyesen élni úgyse szabad.” (Füst Milán: A feleségem története)
Az író, költő elismertsége életében és halála után is váltakozó volt. Kiemelkedő szépprózai műve A feleségem története, amely 1942-es megjelenésekor nem keltett feltűnést. Mint a Nyugat élvonalbeli szerzőjét elismerték, ám a Feleségem története megjelenésekor mérsékelt fogadtatásra talált. Füst egyedi nyelvezete, szinte előzmények nélküli szabadversformái megosztották kritikusait és olvasóit. Az 1958-as francia kiadás után világsiker lett. Füst szokványos féltékenységi történetből teremt fausti művet, az üdvösség keresése és a pokoljárás, a fenségest a nevetségessel összeelegyítő groteszk önirónia révén.
1965-ben a svéd rádió interjút készített vele, mint a Nobel-díj esetleges várományosával, ekkor már kezdtek felfigyelni regény és írója jelentőségére, ám munkássága a mai napig méltó helyére vár az irodalmi panteonban.
FÜST MILÁN: EL INNEN, EL…
(részlet)
Légy vendég köztük, láthatatlan,
Kósza szellem, mely tüzet
Keres, hogy megtisztúljon abban
S jóért jótettel fizet:
Éleszd a lángjaik
Pirosló szárnyait
S illesd szemök, hogy álmuk jó legyen…
S ott várj, amíg majd völgyön és hegyen
A végső pirkadat köszönt reád
S a végtelenbe virrad éjszakád.
Füst Milán természetét fennmaradt naplóiból és kortársai, barátai szavaiból ismerjük – nehézkes, betegeskedő, aggályoskodó ember hírében állt. Energiáit mindenekelőtt az írásba forgatta, ahogyan ő maga fogalmaz: „Életrajzom nincs is, csak munkarajzom van.” S bár már fiatalon egy aggastyán szemléletével várta a halált, az csak 79 éves korában jött el érte, egy hosszú, alkotó élet alkonyán.
Füst Milán 1967. július 26-án halt meg Budapesten. Füst Milán mélyen szkeptikus, emellett teljességre törő egyéniség volt, aki képzelete valóságát tekintette írói közegének. A hiábavalóság tudatában is az erkölcsi akarat pátoszát jelenítette meg alkotásaiban.
Verseivel talányos szimbólumok révén egy mitikus világot teremtett, lírája jelentősen hatott a következő költőnemzedékre. Drámahősei lelkük fantomjaival küzdenek, érzelmi és erkölcsi igényeik összeegyeztethetetlensége semmisíti meg őket.
„Én magyar író vagyok, nékem a magyar a szent nyelvem. nékem minden csepp vérem azzal a kultúrával van itatva, melyet itt szoptam magamba, ebben az áldott és átkozott kis országban. Ha tehát rajtam mégis kiütköznek zsidó származásom nyomai, erről én nem tehetek s ha nem is röstellem ezt, de nem is dicsekszem vele. S ha valaki ezt rólam megállapítja, én azt nem fogom dicsőségnek tartani. Engem üldöztek itt – mit tehetek róla? Rosszul jártam az anyámmal is, a hazámmal, is, de azért nem mondhatom rájuk azt, hogy ők nem anyám és nem hazám.” (levél Fejtő Ferencnek, 1958 szept.)
