135 éve, 1888. július 17-én született Budapesten Füst Milán Kossuth-díjas író, költő, drámaíró és esztéta. Füst Milán mélyen szkeptikus alkat, emellett teljességre törő egyéniség volt, aki képzelete valóságát tekintette írói közegének.
Schöpflin Aladár írta róla: „Erős, független költői egyéniség, nem hasonlít senkihez, egyedül áll a világban…”
Füst Milán 1888. július 17-én egy elszegényedett zsidó kispolgári családban született Fürst Milán Konstantin néven. Apja hivatalnok volt, korán meghalt, anyja szűkös körülmények között nevelte. 1904-ben tüdővérzést kapott, Abbáziába került, itt kezdte írni a naplóját, amelyet 1944-ig folytatott. (Az anyag nagy része a II. világháborúban megsemmisült, a megmaradt részek azonban később megjelentek.)
„Minden perc, melyet mással kell töltenem, mint gondolkodással, vagy írással, – olyan, mint a tőlem elrablott idő; – innen a határtalan vágy nyugalomra, – a folytonos rosszullét, ideges düh, ha az élet „realitásai” zavarnak. S innen a mániákus tevékenységi rohamok: mindent elvégezni hamar és jól – s aztán menekülni a csend felé!” (Füst Milán: Napló)
1912-ben fejezte be közgazdasági és jogi tanulmányait a budapesti egyetemen. Felsőkereskedelmi iskolákban tanított, szenvedélyes pedagógus volt. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia, az őszirózsás forradalom idején alakult irodalmi társaság jogásza volt. 1919-ben megszervezte a szellemi munkások első szervezetét, emiatt 1920-ban felfüggesztették állásából, fegyelmit kapott és bujkálni kényszerült. 1921-ben nyugdíjaztatta magát, kitanulta a szűcsmesterséget, életét az írásnak szentelte.
FÜST MILÁN: KÖD ELŐTTEM, KÖD UTÁNAM…
Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt,
Nem tudja, mint kerűlt oda,
Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is…
Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok…
Ahonnan jöttem, – jobb dolgom volt ennél, esküszöm.
Lehettem bármiféle, tetszésem szerint s nem volt szivem,
De táncolhattam itt és ott… megértitek? Szeszélyes voltam, illanó
S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el, – lappangtam titkosan.
Több rejtély volt a lét nekem s több édesség: oly jó volt álom mélye meleg köpenyed!
S időnként lengedezni zúzmarák felett, vagy lenni sajátmagam jégvirág
S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon.
Homályos udvar ez, amelyre gondolok.
Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag’
Függőleges és lassú életem.
Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott…
S én néztem őt.
(1933)
1908-ban lett a Nyugat munkatársa, ekkor kötött barátságot Osvát Ernővel, Kosztolányival és Karinthyval. Első írásai is ebben a folyóiratban jelentek meg, verseire az ószövetségi zsoltárok és Berzsenyi költeményei hatottak. Ő a magyar szabadvers egyik megteremtője: 1914-ben megjelent Változtatnod nem lehet című első verseskötetében látványosan szakított a rímmel és a hagyományos versritmusokkal. Nem verselt könnyen, aggályosan csiszolta, formálgatta méltóságteljesen komor sorait. 1934-ben tette közzé válogatott verseit, a kötet a magyar költészet jelentős megújítójának terméke, aki az archaizáló stílus és a modernség egyéni ötvözetét hozta létre.
S bár elsősorban prózái és drámái jutnak elsőként eszünkben, költészete az utána következő nemzedékekre nagy hatást gyakorolt; a fiatal Illyés Gyula kibontakozása elképzelhetetlen nélküle, Radnóti Miklós és Weöres Sándor is sokat köszönhet neki. Weöres 1939-ben így írt Füst Milánhoz: „Amit Mester kozmikus szomorúságnak, egyetemes szomorúságnak nevez, és ami Mester költészetének fundamentuma, ezt át tudom érezni, és teljes megdöbbentő hatalmasságában fel tudom fogni, de nem tudnám magamévá tenni”.
Feleségül vette volt tanítványát, Helfer Erzsébetet, akivel kiváló, segítő és szerető munkakapcsolatot ápolt, azonban mély szerelmet nem érzett iránta. Füst életét végigkísérte gyerekkori szerelmével, Jaulusz Erzsébettel való plátói szerelme, melyet egész életükön át tartó levelezés, szerelmi vallomások, csalódások, közeledés és távolodás dinamikája tartott életben. Az életre szóló vonzalommal összekötött két lélek alig egy hónap különbséggel, 1967 nyarán követte egymást a túlvilágra.
Színműíróként az Aggok a lakodalmon című 1910-es darabjával mutatkozott be. 1914-ben egy újsághír nyomán készítette el naturalista drámáját, a Boldogtalanokat, amelyet Osvát kora legjobb magyar darabjának tartott. Szellemi önarcképét a Catullus című drámában és leghíresebb színművében, a IV. Henrik királyban rajzolta meg, amelynek shakespeare-i léptékű történelmi tablójában a Canossa-járó, naiv és szertelen, vad és ájtatos Henrik vergődését és bukását festette meg. A 60-as években még megérhette a darab bemutatását és óriási sikerét.
Első kisregényeiben a 19. századi lélektani próza eszközeit alkalmazza (Advent, Az aranytál), bennük már kifejeződik alapvető létélménye, a magányosság és a hontalanság. Leghíresebb szépprózai műve A feleségem története, amely 1942-es megjelenésekor nem keltett különösebb feltűnést, az 1958-as francia kiadás után azonban világsiker lett. Benne Füst egy szokványos féltékenységi történetből fausti művet teremtett az üdvösség keresése és a pokoljárás, a fenségest a nevetségessel összeelegyítő groteszk önirónia révén.
A második világháború után ismét katedrára állhatott, szabadegyetemi előadásaihoz helyreállította elveszett esztétikáját, amely Látomás és indulat a művészetben címmel 1948-ban jelent meg. Ebben az évben lett a budapesti egyetemen az esztétika magántanára és ekkor kapott Kossuth-díjat is. A pesti bölcsészkaron tartott Shakespeare-kollégiumai máig legendásak. Írt tanulmányt az angol bárdról és lefordította a Lear királyt is.
„Mindenekelőtt azt kellene megvizsgálni talán, vajon miféle tulajdonságok azok, amelyeket mi e néven nevezünk meg, hogy okosság és ostobaság? S máris igen érdekes megállapításokat tehetünk, például azt, hogy voltaképp nem is egyféle tulajdonságokat nevezünk mi annak: egymással ellentétes, sőt homlokegyenest ellenkező szellemi kvalitásokat is, úgy látszik tehát, olyan gyűjtőfogalom ez, amelyen mi sokmindent foglalunk össze. Így okosságnak nevezzük azt, ha valaki belátóan értelmes (intelligens) – de azt is, akinek magáhozvaló józan esze van (bon sens) és ügyessége, sőt ravaszsága is az élete vitelében: – van ennek esze! – szoktuk mondani az ilyenről, holott hát ez a kettő például mindjárt olyasmi, hogy nemigen szokott együttjárni – az intelligens emberek nemigen fifikusok, nem ravaszkodók, de nem is életrevalóak, sőt ellenkezőleg, élhetetlenek javarészt. De továbbá: okosnak szokták nevezni azt is, aki művelt vagy nagy tudású, holott ilyesminek az értelmességhez, de még a kulturáltsághoz is vajmi kevés köze van csak.” (Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben)
Késői kisregényei Őszi vadászat címmel 1955-ben jelentek meg, majd sorra láttak napvilágot emlékezéskötetei, amelyekben erkölcsfilozófiáját is kifejtette (Önvallomás a pálya végén, Ez mind én voltam egykor). Bölcseleti műve a Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve. 1961-ben született utolsó befejezett regénye, A Parnasszus felé. 1965-ben a Nobel-díj várományosaként emlegették, de a díjat nem kapta meg. 1967. július 26-án halt meg Budapesten, utolsó művét, a Szexuál-lélektani elmélkedéseket csak halála után, 1986-ban adták ki először.
Enyedi Ildikó, az Arany Medve-díjas és Oscar-jelölt Testről és lélekről rendezőjének 2021-ben bemutatott filmje Füst Milán több mint 20 nyelvre lefordított, irodalmi Nobel-díjra felterjesztett A feleségem története című regénye alapján készült. A csaknem háromórás, nagyszabású, kosztümös film a szerelmi kétkedés természetrajzát mutatja be. Störr kapitány szeretnivaló, fájdalmasan becsületes figuráján keresztül érhetik meg a nézők az élet összetettségét, titokzatosságát, törékeny szépségét, megfoghatatlan, uralhatatlan jellegét.
