Schöpflin Aladár Kossuth-díjas író, kritikus, irodalomtörténész, műfordító, akadémikus, a 20. századi magyar kritika és irodalomtörténet-írás kiemelkedő alakja 75 éve, 1950. augusztus 8-án halt meg.
„Schöpflin az a kivételes kritikus, akinek életműve szinte maradéktalanul kiállta a legnehezebb próbát, az idő s a távlat próbáját. Cikkeinek, tanulmányainak válogatott gyűjteménye ezért hat a századelő irodalomtörténetének: szinte hiánytalan és hibátlan a folyamat rajza, az írók, művek helyének kijelölése.
Schöpflin érdeklődése, befogadóképessége szokatlanul tág, amit nem csupán a tárgyalt művek, szerzők széles skálája bizonyít, hanem a kötet műfajainak sokfélesége is. Írt portrét, műelemzést, vitacikket, kultúrtörténeti és kultúrpolitikai tanulmányt, színházi kritikát, recenziót, ahogy a szükség hozta s ahogy lehetőségei engedték. De akármit ír, azt egyforma gonddal, alapossággal és sikerrel teszi.”
Schöpflin Aladár 1872. október 4-én született a Nyitra vármegyei Manigán. 1898-ban kezdte pályáját a Vasárnapi Újság segédszerkesztőjeként, majd 1902-től az irodalmi rovat vezetőjeként és meghatározó kritikusaként vált ismertté. 1909-ben a Franklin-Társulat lektora és irodalmi titkára lett, később pedig az 1926-ban megalakult Magyar Pen Klub egyik alapító szervezője.
A Nyugat 1908-as indulásától kezdve szinte minden számban megjelent tanulmánya vagy recenziója, így hamar a folyóirat egyik legfontosabb kritikusává vált. Két alkalommal nyerte el a Baumgarten-díjat (1929, 1936), majd Babits Mihály halála után, 1941-től a díj kuratóriumának vezetését is ellátta. Ugyanebben az évben, a Nyugat megszűnése után, Illyés Gyula mellett a Magyar Csillag társszerkesztőjeként folytatta munkáját.
Kritikusi és szerkesztői tevékenysége során sokat tett Ady Endre, Móricz Zsigmond és számos más kortárs szerző elismertetéséért. Tanulmányai között kiemelkednek a Petőfi-, Arany- és Babits-életműről szóló írásai, valamint Mikszáth-monográfiája. A Nyugat első nemzedékének munkáit következetesen, szakmai igényességgel elemezte.
Az 1910-es évek esszéit és tanulmányait a Magyar írók. Irodalmi arcképek és tollrajzok (1917) című kötetben adta közre, míg az Írók, könyvek, emlékek (1925) című gyűjteményben személyes élményeit és olvasmánytapasztalatait foglalta össze.
Monumentális munkája, A magyar irodalom története a 20. században, a korszak egyik legfontosabb, tudományos igényű áttekintése, amelyben átfogó képet adott a 19. század vége és a 20. század elejének magyar irodalmáról, külön figyelmet szentelt a Nyugat köré szerveződő irodalmi mozgalom jelentőségének.
Szépirodalmi alkotásaival is sikert aratott, miközben jelentős műfordítói életművet hozott létre angol, francia és német nyelvből. Szerkesztette a négykötetes Magyar Színművészeti Lexikont, és 1948-ban a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották.
Sokat fordított angolból, franciából és németből. Ő volt a szerkesztője a négykötetes Magyar Színművészeti Lexikonnak. 1948-ban az MTA tiszteleti tagjává választották, a Kossuth-díjjal 1949-ben tüntették ki. Budapesten halt meg 1950. augusztus 8-án.
Életműve egyszerre szól a kritikai alaposságról, az irodalom szeretetéről és a magyar kultúra iránti elkötelezettségről – öröksége ma is élő része a hazai irodalmi hagyománynak.
