A múlt század egyik legeredetibb és legsokoldalúbb elméje részt vett az atombomba előállításában, az első atommáglya megépítője, ellenezve annak bevetését, mindemellett egy hűtőszekrény feltalálója volt és kiváló elbeszéléseket is írt. Szilárd Leó 60 éve, 1964. május 30-án halt meg.
„Hosszú életemben, amit tudósok között töltöttem el, soha nem találkoztam senkivel, akiben több lett volna a képzelőerő és az eredetiség, akinek a gondolkodása és a véleménye annyira önálló lett volna, mint Szilárd Leóé. Amikor ezt mondom, kérem, gondoljanak arra, hogy Albert Einsteint is jól ismertem” – írta legközelebbi barátjáról Wigner Jenő Nobel-díjas magyar–amerikai fizikus.
„Gyermekkoromban két dolog érdekelt: a fizika és a politika. Valószínűleg politikai tájékozottságomnak köszönhetem, hogy életben maradtam, és a fizikának, hogy érdekes az életem” – mondta Szilárd Leó, aki 60 éve, 1964. május 30-án halt meg.
1898. február 11-én született Budapesten Spitz Leó néven. A találékony fiú kiskorában, amikor testvére beteg lett és elkülönítették, távírókészüléket eszkábált össze, hogy tartani tudják egymással a kapcsolatot. Életét egy véletlen mentette meg: szabadságot kért, hogy szüleivel lehessen, amíg öccsét operálják, és közben maga is megbetegedett – amint kiderült, az övé volt a spanyolnátha egyik legelső magyarországi esete. Iskoláival nem volt nagy szerencséje, saját bevallása szerint matematika tanára „igazi idióta volt”. Családjának sikerült elérni, hogy az első világháború ideje alatt tartalékos állományba kerüljön, ne kerüljön ki a frontra. Egyetemi tanulmányait Budapesten kezdte, de a zsidó származású diákok arányát maximalizáló numerus clausus miatt az első adandó alkalommal „a fizika Mekkájának” tartott berlini egyetemre ment.
Disszertációját Entrópiacsökkentés termodinamikai rendszerben intelligens lény hatására címmel írta. Itt barátkozott össze Einsteinnel, akivel több közös találmányt is jegyeztek, ezek egyike egy hűtőszekrény volt. A szerkezet nem terjedt el, de a hűtőfolyadékot áramoltató mágneses szivattyújának elvét ma is alkalmazzák az atomerőművekben. 1922 augusztusában cum laude doktorált. Posztdoktori munkáját a berlini Kaiser Wilhelm Intézetben kezdte el Hermann Markkal. 1929-ben Berlinben találkozott jövendőbeli feleségével, Gertrud Weiss orvosnővel. Tanársegédként, majd egyetemi magántanárként több elméleti fizika előadást tartott Erwin Schrödingerrel és Neumann Jánossal, valamint magfizikát és kémiát Lise Meitnerrel. A későbbi baráttal, Wigner Jenő másodéves hallgatóval Berlinben egy kávéházban ismerkedett meg Szilárd. A vele folytatott magyar beszélgetés a gyerekkor szép emlékeit idézte fel.
Szilárd Hitler hatalomátvétele után az utolsó pillanatban, egy nappal a zsidók határátlépését megtiltó rendelet előtt hagyta el Németországot. (Ezután állandóan bepakolva tartott ágya mellett két bőröndöt, hogy ha kell, azonnal indulni tudjon).
Londonba érkezve egy szakmai konferencián hallotta a világhírű fizikus, Ernest Rutherford szavait: „Aki az atomenergia ipari méretű felszabadításáról beszél, az holdkóros”. Szilárd persze azonnal a téma tanulmányozásába fogott és a legenda szerint 1934-ben séta közben, egy közlekedési lámpa előtt megállva ötlött fel benne a láncreakció gondolata: ha találna egy elemet, amely a neutron hatására szétesik, és egy neutront felhasználva kettőt bocsát ki, akkor ezen elemből elég sokat felhalmozva, láncszerű magreakciót lehetne előidézni. Be is nyújtotta szabadalmát, de titokban tartotta, és jelentősége miatt az admiralitásra ruházta. Más téren is korát megelőző gondolkodó volt, ő vetette fel az elektronmikroszkóp, a lineáris gyorsító és a ciklotron ötletét, elképzeléseit azonban nem publikálta, így a dicsőség másoké lett.
1938 szeptemberében, a müncheni egyezmény idején egy előadáson vett részt az Egyesült Államokban és ott is maradt. Pár hónappal később értesült arról, hogy német tudósoknak sikerült az uránt neutronokkal bombázva végrehajtaniuk az első atomrombolást, azaz az általa megjósolt láncreakció valósággá vált. Szilárd és magyar emigráns tudóstársai, Wigner Jenő és Teller Ede azonnal levelet fogalmaztak Roosevelt elnöknek, a dokumentumot Einstein írta alá. A tudósok arra figyelmeztették az elnököt, hogy a nácik megépíthetik az atombombát és azt sürgették, az Egyesült Államok is kezdjen neki az ilyen irányú kísérleteknek. Ez a levél vezetett aztán el a Manhattan-tervhez, az atombomba kifejlesztéséhez.
A munkában Szilárd és az olasz Enrico Fermi kapták feladatul a láncreakció szabályozását, 1942-re megépítették a világ első atomreaktorát, szabadalmukat az Egyesült Államok jelképes áron, 1 dollárért vette meg. Szilárd, Fermi és a többiek pontosan tudták, milyen nagyszerű és egyben szörnyű eszközt adtak az emberiség kezébe. Aggályaikat az amerikai elnökhöz írott memorandumban fejtették ki:
„Olyan felfedezések, amelyeknek az Egyesült Államok népe nincs is tudatában, befolyásolhatják a nemzet jólétét a közeljövőben… A bomba bevetése Japán ellen hatásos lehet, de semmivel sem igazolható”.
Ezek után 1945 augusztusában ledobták az atombombát Hirosimára és Nagaszakira, Szilárd Leó pedig elfordult a magfizikától. Megpróbálta az általa kiengedett szellemet visszazárni a palackba, a Pugwash-mozgalom élén küzdött az atomenergia békés célú felhasználásáért. Még Moszkvába is ellátogatott, visszatérte után létesült a Fehér Ház és a Kreml között forródrót.
Fotó: Reaktorcsapat a Chicagói Egyetemről, 1946-ban
Hátsó sorban balról: Norman Hilberry, Samuel Allison, Thomas Brill, Robert Nobles, Warren Nyer és Marvin Wilkening.
Középső sor: Harold Agnew, William Sturm, Harold Lichtenberger, Leona Woods és Szilárd Leó.
Első sorban: Enrico Fermi, Walter Zinn, Albert Wattenberg és Herbert L. Anderson.
Élete hátralévő éveiben vírusbiológiával foglalkozott, a memóriát és az öregedést tanulmányozta, a biofizika egyik atyjának is őt tekintik.
1953-ban rákot diagnosztizáltak nála, orvosai lemondtak róla. Felesége, Gertrud segítségével áttanulmányozta a szakirodalmat és módszereket dolgozott ki a betegség felszámolására. Ő saját elképzelései szerint kidolgozott sugárterápiának vetette alá magát, amiről asszisztense azt írta: „Rettenetes látvány volt. Bőre teljesen elszürkült, rendkívül lefogyott, arcáról szinte fürtökben lógott a bőr. Úgy látszott, hogy mégis előző kezelőorvosainak volt igazuk”. De most is Szilárdnak lett igaza, még tíz évet élt, és amikor 1964. május 30-án szívrohamban elhunyt, a boncolás rákbetegségnek a nyomát sem mutatta ki szervezetében.
Szilárd, aki rászolgált volna a Nobel-díjra, a kitüntetést nem kapta meg. Rokonszenves és szellemes ember volt, amikor egyszer arról faggatták, minek tulajdonítja, hogy a múlt század természettudományi fejlődésében egy ilyen kis nemzet fiai ilyen kiemelkedő szerepet játszottak, a kérdést azzal ütötte el: a magyarok más égitestről származó, különösen fejlett civilizációból érkeztek a Földre.
Nem volt „igazi” tudós, nem bújta folyton a könyveit, szívesen járt társaságba, szerette az életet. Világszemléletére jellemző, hogy kávéját szaharinnal itta, de a tetejére mindig egész halom tejszínhabot halmozott. Miután fiatalon elhagyta Magyarországot, sosem lelt otthonra, mindig albérletben, bérlakásokban, szállodákban lakott. „Bárcsak lettek volna gyökereim, de ha már nem lehettek, hát szárnyakat akartam,” emlékezett vissza egy BBC-nek adott interjúban.
