„Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.” 75 éve, 1945. szeptember 26-án halt meg New Yorkban Bartók Béla, a múlt század legnagyobb magyar zeneszerzője, népzenekutatója, zongoraművésze és zenepedagógusa.
Zeneszerzőként, népzenekutatóként, zongoraművészként és tanárként egyaránt maradandót alkotott. Művészi nagysága ellenére szerény maradt, kora egyik legnagyobb humanistája volt.
Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson (ma Sannicolau Mare, Románia) zeneszerető családban: több hangszeren is játszó iskolaigazgató apja a helyi műkedvelő zeneegylet elnöke volt. Ötévesen tanítónő anyjától kezdett zongorázni tanulni, kilencévesen már komponált, szerzeményeit két év múlva nyilvános koncerten adta elő. Zenei tanulmányait 1894-ben Pozsonyban kezdte meg, 1899-től a budapesti Zeneakadémia növendéke volt. Zongoristaként tűnt fel, komponálni csak huszonegy évesen kezdett újra. Ebben az időben ismerkedett meg Geyer Stefivel – az ifjú hegedűművésznő iránt táplált reménytelen szerelme döntő szerepet játszott zeneszerzői stílusának kialakulásában.
Tanulmányai befejezése után a magyar népzene felé fordult, Kodály Zoltánnal itthon és a szomszédos országokban több ezer népdalt gyűjtöttek össze, a népi dallam- és ritmusvilág műveik részévé vált. (Bartók később, 1913-ban algériai útján arab zenét gyűjtött, a harmincas évek közepén pedig Törökországban is járt gyűjtőúton.) 1907-ben a Zeneakadémia zongora tanszékének tanára lett, s feleségül vette Ziegler Mártát.
Zenéjét kezdetben heves elutasítás fogadta disszonáns hangja, válsághangulata és paraszti színei miatt. 1911-ben írott egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát elutasították, ezért 1912-ben visszavonult a zenei közélettől. 1917-ben aztán nagy sikerrel mutatták be a szintén Balázs Béla szövegkönyvére komponált A fából faragott királyfi című táncjátékát (a zenekari szvit 1931-ben született), egy évvel később A kékszakállú herceg várát. Bartók harmadik színpadi művének, A csodálatos mandarinnak 1926-os kölni premierje botrányba torkollott, az 1945-ös hazai bemutatót pedig a zeneszerző már nem érte meg.
„[…] magyar zeneszerzőnek tartom magamat. Azon eredeti műveim alapján, amelyekben román népzenén alapuló vagy attól ihletett saját dallamaimat használom fel, éppoly kevéssé tekinthetnek engem román zeneszerzőnek, mint ahogyan Brahms, Schubert és Debussy sem nevezhetők magyar, ill. spanyol zeneszerzőknek a magyaros, ill. spanyolos tematikát felhasználó eredeti szerzemények alapján. […]
Az én zeneszerzői munkásságom, épp mert e háromféle (magyar, román és szlovák) forrásból fakad, voltaképpen annak az integritás-gondolatnak megtestesüléseként fogható fel, melyet ma Magyarországon annyira hangoztatnak. […] Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, amióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!” (Bartók levele Octavian Beunak, 1931. január 10., Bartók Béla levelei, 1976)
Bartók a Tanácsköztársaság alatt tagja volt a zenei direktóriumnak, ezért 1920 után a jobboldali sajtó hevesen támadta, szlovák és román népdalgyűjtése miatt pedig hazafiatlansággal is megvádolták. 1923-ban újra megnősült, tanítványát, Pásztory Dittát vette el. Ugyanebben az évben írta Táncszvit című művét a főváros egyesítésének jubileumi ünnepségére.
Külföldön egyre nőtt hírneve előadóként és zeneszerzőként is, de idehaza egyfajta belső emigrációban élt.
A fasizmus fenyegető árnyékában 1930 és 1936 között itthon nem játszotta saját műveit, a náci hatalomátvétel után nem lépett fel többé Németországban, végül 1940-ben a fasizmus elől Amerikába emigrált.
A Columbia Egyetemen folytatta népzenei kutatásait, de utolsó éveiben a leukémia, ízületi fájdalmai és állandó fáradtságérzése a tanításban és koncertezésben is akadályozta. Utolsó nyilvános koncertjét 1943 januárjában adta New Yorkban. Élete végén írott nagy műve a honvágyát és minden keservét zenébe öntő vallomás, a Concerto, illetve a Yehudi Menuhin számára komponált Hegedű szólószonáta. Brácsaversenye és feleségének ajánlott 3. zongoraversenye torzóban maradt, ezeket Serly Tibor fejezte be.
Bartók Béla 1945. szeptember 26-án halt meg New Yorkban, hazahozott hamvait 1988. július 7-én Budapesten helyezték végső nyugalomra. 1935-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1945-ben rendes tagja, 1948-ban az elsők között kapta meg – posztumusz – a Kossuth-díjat.
A minden műfajban alkotó Bartók dinamikus és változatos stílusát élénk ritmus, a diatonikus és kromatikus elemek együttélése jellemzi. Mesterműve a román népballadára írt Cantata Profana kórusmű, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, a Divertimento, a Kontrasztok (melyet a dzsesszklarinétos Benny Goodmannek és Szigeti József hegedűművésznek írt), az Allegro barbaro című zongoradarab, valamint hat vonósnégyese. Kutatói eredményei is korszakosak, számos népdalgyűjteményt állított össze. Gyermekeknek és Mikrokozmosz című kötetei a zongorapedagógia alapművei, rengeteg cikket írt a kortárs muzsikáról és a népzenéről.
