„Ahhoz, hogy valaki újat akarjon (ha szükséges az új), ismernie kell a régit. Ahhoz, hogy valaki »másként« akarjon játszani, először játszania kell tudni.” Idén 90 éve született és 45 éve halt meg Latinovits Zoltán posztumusz Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész.
A magyar színházművészet egyik legkiemelkedőbb egyénisége, Latinovits Zoltán Budapesten született, 1931. szeptember 9-én. Apja, Latinovits Oszkár délvidéki földbirtokos, fia születése után egy nappal elhagyta a családot, a szülők hamarosan el is váltak. A gyermek Latinovits mindössze néhány alkalommal látta az apját és ezek a találkozások is rendre kínosan sikeredtek. Édesanyja később újra férjhez ment Frenreisz Károly belgyógyászhoz, ebből a házasságból született Bujtor István színész és Frenreisz Károly zenész.
Latinovits Zoltán Budapesten érettségizett a Szent Imre Gimnáziumban, ezután asztalostanonc lett, majd hídépítő munkás. Szeretett sportolni, 1952-től NB I-es tartalék-játékos volt a Haladás SE kosárlabdacsapatában, és kiválóan vitorlázott. 1952-től a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán tanult, diplomáját 1956-ban kapta meg.
Színi pályafutását a gimnáziumi évek alatt kezdte, később Lehotay Árpádnál és Galamb Sándornál tanult színjátszást. Sárközi György Dózsa című drámájának gimnáziumi önképzőköri előadásán Latinovits is fellépett, s noha csak egy epizódszerepet játszott, mégis felfigyelt rá a nézőtéren helyet foglaló Bajor Gizi. Ma már legenda, hogy az előadás után azt mondta a tizennyolc éves fiúnak: magának feltétlenül színésznek kell lennie. Latinovits a műegyetemet azért befejezte, s 1956-ban diplomás építészmérnökként szerződött a debreceni Csokonai Színházhoz. Egy évvel később már Miskolcon dolgozott, és hamarosan a társulat vezető színésze lett.
1960-ban kiugró sikere volt Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem című drámájának férfi főszerepe. Ez a darab másvalami miatt is jelentős állomása lett pályájának: női partnere a vendégszereplésre meghívott Ruttkai Éva volt. Életre szóló, nagy szerelem született közöttük, ők voltak a magyar színházi élet első álompárja.
Budapesten 1962-ben a Vígszínház színpadán debütált, Molnár Ferenc Játék a Kastélyban című vígjátékában. 1966-1968 között a Thália Színház tagja volt, majd 1969-1971-ig újra a Vígszínházhoz szerződött. Ezután a fővárosban gyakorlatilag bojkottra ítélték, 1971 őszétől a veszprémi Petőfi Színháznál dolgozott. Itt teljesülhetett a nagy álom: Németh László Győzelem című színművével és Gorkij Kispolgárok-jával rendezőként is bemutatkozhatott. Mindkét mű színpadra állítása a magyar színházi élet jelentős eseménye volt.
Utolsó fővárosi fellépésére az Operettszínház kérte fel: a címszerepet játszotta Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játékában. Mindössze kilenc előadásra futotta az erejéből, betegsége miatt nem vállalhatta tovább.
Legemlékezetesebb színpadi szerepei: Rómeó (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló), a festő (Arthur Miller: Közjáték Vichyben) az őrnagy (Örkény István: Tóték). Filmezni 1959-ben kezdett, ötvennél több filmszerepe közül kiemelkedik Bükky százados (Hideg napok, 1966), az író és másik énje (Utazás a koponyám körül, 1970, Karinthy Frigyes alakjának megformálásáért a San Sebastian-i filmfesztiválon a legjobb férfialakítás díját kapta).
A Tóték megfilmesített változatában is ő játszotta az őrnagyot (Isten hozta őrnagy úr, 1969). Huszárik Zoltán rendezésében 1971-ben készült a Szindbád, a magyar filmtörténet egyik legnagyobb szakmai és közönségsikere.
Latinovits kiváló volt Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula verseinek előadójaként is. Utolsó rádiófelvételén, 1976. június 3-án a Rákóczi induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című verség mondta el.
Színpadi alakításait szuggesztív indulatok, belső tűz, az érzelmek és az értelem harmóniájából fakadó alakábrázolás, rendezői munkásságát a megszállottság és a kérlelhetetlen igényesség jellemezte.
Hiába a sok siker és elért eredmény, gyakran hozta nehéz helyzetbe magát: kellemetlen, sőt goromba és indulatos kérdésekkel folyton ingerelte a környezetét, de ez a környezet őt is ingerelte.
Sokat viaskodott az akkori hatalom képviselőivel és színházi feletteseivel is, mert szeretett volna másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek és színházi emberek közreműködésével. Mindhiába: a kultúrpolitikusok abban az egyben egyetértettek, hogy Latinovitsnak nem szabad színházat adni.
Saját magáról mondta:
„Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.”
A folyamatos meg nem értettség felőrölte az idegeit, egymást érték a kórházi kezelések, állapota azonban csak rosszabbodott. A mai napig vitatott, hogy 1976. június 4-én öngyilkossági szándékkal vetette-e magát a vonat elé a balatonszemesi vasúti átjáróban, vagy baleset történt. A helyi temetőben helyezték örök nyugalomra, Szemesen 1984 óta működik a Latinovits Zoltán Emlékmúzeum, amely a színészkirály pályáját mutatja be fotók, és dokumentumok tükrében.
1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott, a Kossuth-díjjal 1990-ben (posztumusz) tüntették ki. Összegyűjtött írásait az Emlékszem a repülés boldogságára címen 1985-ben adták ki.
