Schiller nem szürkült Goethe másodhegedűsévé, még a Faust se mosta le a színpadokról a szentimentál-gyanús Ármány és szerelmet.
Az Ármány és szerelem a Pesti Magyar Színházban
Schiller nem szürkült Goethe másodhegedűsévé, még a Faust se mosta le a színpadokról a szentimentál-gyanús Ármány és szerelmet. A Sturm und Drang klasszikusából példának okáért épp most csinálnak rockzenés játékot Sopronban, a Pesti Magyar Színház pedig elkölcsönözte a Békéscsabai Jókai Színháztól Eperjes Károly rendezését: a fővárosi közönség is élvezheti immár a selyemsuhogást, az abroncsszoknyát és a rizsporos intrikákat.
A felvilágosodás kori Rómeó és Júlia kvintesszenciáját nem nagy intellektuális feladat az erkölcsi hullaként fetrengő arisztokrácia kontra öntudatosodó polgárság-konfliktus mellett a hatalomféltés és a szív parancsa közti küzdelemnek is látni. Hány és hányféle olvasatra ad lehetőséget ez a minden korra plántálható axióma, még ha el is tekintünk a kissé idejét múlt nyelvezettől és nehézkes dialógusoktól! Igenis, vannak lehetőségek az Ármány és szerelemben, csak elő kell őket bányászni: volt például kommunista érában játszódó színházi feldolgozása, a fent idézett soproni hírek szerint akár musicallé is átformálható – a művészetnek határai nincsenek.
Azazhogy. Senki hasonlót ne várjon a Pesti Magyar Színházban, Schiller darabjának legújabb feldolgozása ugyanis ódzkodik attól, hogy a mai közönség szemébe nézzen. Márpedig az Ármány és szerelem azért nem olyan, mintha tegnap írták volna, ahhoz, hogy tükrében szemlélhessük önnön ábrázatunkat, érdemes kicsit közelebb lendíteni a ma emberéhez. És nem, nem arról van szó, hogy ab ovo gyűlöljük a konzervatív rendezéseket, hogy képtelenek vagyunk végignézni egy előadást, ha nincs benne bőrdzseki és két bazdmeg három mondatonként – ez a darab pláne nem dobna le magáról egy tradicionálisabb szemléletű kivitelezést. De ennek csak akkor van értelme, ha az eredeti üzenet bármely rendszerben megáll a lábán, ha a jelenség, amit a mű ábrázol, kortalan, ha a megvalósítás elementárisabban hat, mint egy kimódolt, eredetieskedő aktualizálás. Schiller drámája ezúttal azonban tetszetős, drága, de üres porcelánvázává vált, olyan műtárggyá, amit egy láthatatlan időkapun átemeltek a mába, megtisztogattak és óvatosan cirádás asztalra helyeztek, nehogy megsérüljön. Nincs karcolás se, és ez bizony unalmas, sőt rosszízű. Úgy tűnik, az előadás irtózik a jelentől, a nóvumoktól, és – nyilván szándékosan – úgy kerüli ki a huszadik-huszonegyedik század színházának minden vívmányát, sőt emberi jogi változásait, mintha attól félne, hogy megégeti magát.
Kezdjük a színpadképpel. A színek változásait, s így a díszletmunkások sürgés-forgását függönyként leeresztett hatalmas állóképek jelzik-takarják, melyeken 18. századi utcaképet vagy idilli erdőrészletet csodálhatunk lágy muzsikaszótól kísérve. A helyszínek – a kancellár rezidenciája, a polgári lakásrészlet, Lady Milford szobája – pedánsak, a berendezésen egyetlen apró anomáliát nem lehet felfedezni, minden korhű, tüchtig, portalan, minden tökéletesen a helyére van igazítva – és tökéletesen fantáziátlan (díszlet: Szabolcs János). A jelmezről (Kárpáti Enikő) hasonlókat mondhatunk: a polgárlány egyszerű öltözéke magas erkölcsiségét jelzi, az arisztokrácia ruhatára annál kihívóbb és cicomásabb, minél visszataszítóbb a viselője, Gáspár Katára (Lady Milford) meg a világ elképzelhető összes flancát ráaggatták és sminkjét rákenték, hogy megfosszák egyénisége morzsáitól is.
A karakterekről. A nők szentek vagy szajhák, szexuális tárgyak vagy istenfélő ártatlan lánykák, azaz, ahogy Lady Milford mondja – aki bevallottan nem vágyik másra, mint hogy más tisztességes asszonyokhoz hasonlóan ő is szolgálhasson a kiválasztott hímnek –, cselédkedhetnek vagy uralkodhatnak. Más út nincs. Az alkotók szolgaian követik a darab eme sorvezetőjét, még véletlenül sem reflektálva a darab keletkezése óta eltelt mintegy százharminc évre. A kancellár gonosz intrikáinak sikerét romlottan kuncogó udvari kurvákkal öblíti le (a vihorászásban és csábos Walterezésben kimerülő szerepeket Heizer Georgina és Taba Dorottya Lucia alakítják). Miller Lujza – kötelessége: maradni és szenvedni – olyan ájtatosan fordítja az ég felé a szemeit és rogy térdre isten színe előtt, mintha egy illemtankönyvből ollózták volna ki. A kegyencnő pedig, aki a legösszetettebb karakter lehetne, szintén nem hasonlít élő emberi lényre, dilemmája az esztelen vágyakozás és a nagylelkűség között illusztratív, szinte érzékelhetetlen. De ha mindez nem lenne elég, szolgál az előadás további sztereotípiákkal: a kancellár inasa egy törpe (Köleséri Sándor alakítja), Von Kalb udvarnagy (Haumann Máté) pedig gyaníthatóan a férfiakhoz vonzódik, lehet szabadon derülni nőies mozgásán és kényeskedő hangján, mint kocsmában a melegvicceken.
A színészek. Nekem úgy tűnt – elnézést, ha tévedek –, hogy pokolian szenvednek szerepeik egysíkúságától, s ez érthető is lenne: nehéz életet lehelni ennyi papírmaséba. Fel nem foghatom például, ki tanácsolhatta szegény Gáspár Katának, hogy karakterét éktelenül fülsértő rikácsolással jellemezze: az előttem ülő hölgy mindenesetre a színésznő összes feltűnésénél látványosan befogta a fülét. A zavaróan túltolt artikuláció, a modorosan kivitelezett ide-oda suhanás, a szenvelgő mozdulatok – kedvencem egy zsebkendő némafilmbe illően pátoszos előrántása volt –, a szemmeregetés annyira életidegenné, bábszerűvé tette a kegyencnőt, hogy még ebből a mezőnyből is kiemelkedett – mármint kínosságával.
Eperjes kaposvári tanítványainak szeretett volna lehetőséget adni: nemcsak az udvari prostik, de a két főhős szerepét is egyetemi hallgatóira bízta, pedig ezek a karakterek tapasztaltabb színészeknek is feladják a leckét. Miller Lujzát Sziládi Hajna alakította, akinek sajnos egyetlen percre nem hittem el semmit. Hihetetlen, hogy esztelenül szerelmes, ahogy az is, hogy mennyire kötődik az apjához: öntudatos polgárlányként nem képes Lady Milford fölé kerekedni, annak érzékeltetésével pedig, hogy a hatalom vasmarkának szorítása egyre jobban kínozza, végképp nem tud mit kezdeni. Támpont, hangsúlyok és mélység híján bizonytalanul gyalogol végig a szerepen, kötelességszerűen felmondva a szöveget és mértani pontossággal rogyva térdre az ájtatosan citált monológok közben, mint egy iskolai ünnepségbe kényszerített gimnazistalány. Tóth János Gergely (Ferdinánd) pedig annyira karót nyelten kínlódja végig a jeleneteket, mintha lumbágótól szenvedne, és félne akár a fejét is oldalra fordítani: ha mégis megteszi, úgy tűnik, mozdulat közben elviselhetetlen fájdalmak kínozzák. Közte és Lujza között amúgy kevés valódi vonzalom fedezhető fel, mintha két bábu ölelgetné-csókolgatná egymást, akiket irányítóik pillanatnyi szeszélye hajtott egymás karjaiba.
Tapasztaltabb színészeink erőlködnek rendesen, hogy legalább csepp színt vigyenek az előadásba. Tóth Sándor (Von Walter kancellár) inkább kedélyes, mint gonosz, Takács Géza (Wurm) legalább alamuszi. Haumann Péternek (Miller) helyenként sikerül némi drámaiságot csempészni az őrlődő apa karakterébe, de legtöbbször ő is falsot fog: amikor rámutatott asztalon fekvő lánya holttestére és tragikus hangon bejelentette: „Ez meghalt!”, a vox populi, melynek javarésze amúgy jó szándékkal viseltetett az előadás egésze iránt, nevetésben tört ki. Haumann Máté képviselte a humoros vonalat Von Kalb szerepében: mint említettük volt, szerepe finomkodó mozdulatokban és affektáló hanghordozásban merül ki.
A doktrinergyanús előadásnak még a hatalom természetéről van mondanivalója, az egyetlen merészebb újítás épp ezen a vonalon épül be a darab szövetébe. A rendezőnek lesújtó lehet a véleménye a hatalom birtokosairól, ezért feloldozás helyett elégetteti a bűnösökkel a gyilkos és öngyilkos szerelmeseket, és a két intrikust futni hagyja. Ez amúgy logikus és meglepő befejezés, felzaklató is lehetne, kár, hogy a vetített tűzvész és a zaklatott fortissimo inkább idéz hollywoodiánus melodrámát, mint klasszikus tragédiát. De lehet még sorolni a szájbarágós vagy nehezen feldolgozható truvájokat: minek például lódobogást bekeverni, amikor csak egy hülye nem érti, hogy épp érkezik vagy távozik valaki? Miért ül egy kutya Haumann Máté karjában? Miért van Lady Milford szobájában egy funkcióját egyetlen poén erejéig bizonyító dobogó? Tényleg megerőszakolja a titkár Lujzát, vagy a hölgynek sikerül valahogy kereket oldania, ahogy a jelenetbe beleereszkedő következő utcakép féltakarásából látni véljük?
De lehet, hogy igazságtalanok vagyunk. Nem kellenek válaszok, hadd csalja elő a sok elfojtott feszkót a nevetgélés a nők alávetettségén, a furcsán viselkedő férfiakon meg a törpéken. Hadd nyugodjanak meg a szívek, hogy itt kereszt van a szoba falán, létezik isten, haza, család, s ha már a zűrzavaros jelen nyomasztó, a hatalom pedig könyörtelen, legalább a keresztény erkölcsöt és a hősi halált szembeszegezhetjük vele. Ki tudja, mit hoz a 21. századi holnap: sokaknak lehet szüksége a dédpapa színházára. Volt, aki hazament a szünetben, a közönség nagyobb része azonban tapsolt és ujjongott.
Hegedüs Barbara
