40 éve halt meg Zilahy Lajos író, publicista. A polgári irodalom egyik legsikeresebb írója volt, emellett divatos dalszerző, kabaretista, vállalkozó, laptulajdonos.
„Mi írók, akik a huszadik század derekán élünk és gondolkozni próbálunk (amennyire ezt rengeteg gátlásunk megengedi), akik hivatásszerűen utána vetjük magunkat az egész emberiségben felmerülő új gondolatoknak, lassankint arról győződünk meg — és ez a meggyőződésünk napról-napra mélyebb —, hogy az emberi társadalomnak a földgolyó minden pontján igen nagy lehetőségei vannak — a jólétre. Amennyire nem látszik újszerűnek, vagy zseniálisnak ez a megállapítás, hogy ne mondjam kinyilatkoztatás, annyira alapját képezi minden olyan gondolkozásnak, amely a világ mai sorsának mélységeibe merül el.” (Zilahy Lajos)
Zilahy Lajos író, publicista 40 éve, 1974. december 1-jén halt meg. 1891. március 27-én született Nagyszalontán. Bihari dzsentricsalád sarja, anyja földbirtokos leánya, apja pedig közjegyző volt. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán szerzett diplomát, tanulmányai közben – családját is segítve – egy nagyszalontai ügyvédi irodában dolgozott. Az első világháborúban a Lemberg körüli harcokban súlyosan megsebesült, felmentették a katonai szolgálat alól. A Tisza István és Herczeg Ferenc alapította Magyar Figyelő, valamint Déli Hírlap munkatársa lett.
1916-ban a Katonatemetés című kötete jórészt háborús verseket tartalmazott. Hegedűs Géza írta róla később: „pompás formaérzéke volt, minden költői ihlet és eredetiség nélkül”. Idővel ő is felismerte, hogy nem lírai alkat, s ettől kezdve újságcikkeket és novellákat jelentetett meg a Pesti Naplóban és az Új Időkben.
1917-ben, Rózsahegyi Kálmán alakját tekintve mintának, megírta első egyfelvonásosát, a Rózsikát, melyet az Apolló Kabaré színpadán mutattak be. Debütálása színpadi szerzőként oly sikeres volt, hogy ezt követően 1923-ig az Apolló háziszerzőjeként írt egyfelvonásosokat, tréfákat és sanzonszövegeket, paraszti környezetben játszódó, vásott hangú komédiákat (Az ökör, Birtokpolitika, Szép Salamon Sári).
A Tanácsköztársaság elején rövid ideig vöröskatona volt, de hiányzott belőle minden radikalizmus. Rövid időre Bécsben telepedett le. Hazatérése után színdarabjaival tűnt fel, melyeket a Nemzeti Színházban és a Vígszínházban is sikerrel játszottak.
„Milyen jó érzés elmondani valakinek, ami a szívünkben fáj. Mintha levegő és napfény jutna a fülledt, dohos szívbe.”
1922-ben látott napvilágot első, finoman erotikus és líraian érzelmes szerelmi regénye, a Halálos tavasz, mely átütő sikert aratott, és máig tartó népszerűségének egyik forrása. 1924-ben a Süt a nap című színművével elnyerte az MTA Vojnits-díját, egy évvel később pedig beválasztották a Kisfaludy Társaság tagjai közé. Ezt követően mind a bestsellerhez közelálló regényeit, mind színdarabjait nagy érdeklődés kísérte. A két háború között írt műveinek (Két fogoly, Szibéria, Szökevény) egyik alapélménye az első világháború okozta társadalmi, erkölcsi válság volt. Más műveiben pedig a középosztály sorsáért érzett aggodalom hangján szólalt meg (A fehér szarvas, A fegyverek visszanéznek).
Közben továbbra is újságíróskodott: 1927-től a Budapesti Hírlap, 1929-től az Est-lapok, 1934-36-ban pedig a Magyarország című lap munkatársa, később szerkesztője volt. Emellett tevékeny közéleti szerepet is vállalt, az Új Szellemi Front nevű kezdeményezésével a Horthy-rendszer hivatalos politikája és a baloldali értelmiség között próbált közvetíteni, sikertelenül.
Kitűnőek Iskolája néven alapítványt létesített tehetséges fiatalok számára. Pegazus néven saját filmvállalatot alapított, melynek első munkája a Halálos tavasz volt, Karády Katalinnal és Jávor Pállal a főszerepben. Zilahy saját bútorait használta fel, s a film vidéken játszódó részeit szobi birtokán forgatták. Zilahy a film sikerét a történet egyszerűségében látta: „…egy fiú nagyon szeretett egy lányt. Ennél szebb mese nincs.”A mű kasszasikere három további regénye (Hazajáró lélek, A szűz és a gödölye, Valamit visz a víz) megfilmesítését is lehetővé tette. 1930-ban írásaiért, tevékenységéért megkapta az egyik legrangosabb elismerést, a Corvin-koszorút.
1940-től 1944-ig a Híd című hetilap szerkesztője volt. A második világháború kitörése után egyre jobban szembehelyezkedett a Horthy-rezsimmel és a fasizmussal. 1943-ban a Nemzeti Kamaraszínház műsorára tűzte Fatornyok című, antifasiszta darabját, melyet a német megszállás után betiltottak. A háború után Szent-Györgyi Alberttel együtt a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság első elnöke, az Irodalom és Tudomány című folyóirat főszerkesztője lett.
1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. Tagságát, amely 1947. évi távozásával megszűnt, 1989-ben – posztumusz – visszaállították.
1947-ben hivatalos útra az Egyesült Államokba utazott, és nem tért vissza. Egyes források szerint itthonról „súgták meg” neki, hogy jobban teszi, ha kint marad. Amerikában írta meg A Dukay család című regénytrilógiáját, a magyar arisztokrácia erkölcsi széthullásának pontos rajzát. Amerikában ugyan biztos megélhetést nyújtott számára műveinek tiszteletdíja, mégis keservesen viselte az emigrációt. Hazavágyott.
A hatvanas évek elején házat vásárolt az akkori Jugoszláviában, Újvidéken, és gyakran elsétált a határig, hogy átnézhessen Magyarországra. 1973-ban végre hazalátogatott, és feleségével, Bárczy Piroskával be is adta hazatelepedési kérelmét. Erre azonban már nem kerülhetett sor, 1974. december 1-jén Újvidéken meghalt. Végakarata szerint hamvait Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték el.
Saját magáról 1967-ben így nyilatkozott: „Amerikában engem kommunistának mondanak, ti otthon reakciósnak neveztek – hát nem tudom, melyik a nagyobb marhaság.”
