45 éve, 1969. november 14-én indult az Apollo-12 űrhajó, hogy másodszor is ember juthasson el a Holdra, ahol végül a pilóták két, hozzávetőleg 4 órás holdsétát tehettek, amellyel megötszörözték elődeik tartózkodási idejét.
Az Apollo-program a holdra szállás programja volt, így első leszállás sikeres végrehajtása nem jelentette a sorozat végét. Az Apollo-11 1969. július 20-i történelmi útját követően az amerikai űrhajósok a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején folytatták utazásaikat a Holdra. Az első expedíció után hat legénység kelt útra. Öt küldetés sikerrel végződött, egy nem, de végül ebből sem lett tragédia.
Az amerikaiak túlteljesítették néhai elnökük, John Kennedy ígéretét, hiszen az évtized lejárta előtt, 1969. november 14-én már az Apollo-12-t is elindították a Cape Kennedyről. Utasai Yankee Clippernek keresztelt a parancsnoki űrhajót, a holdkomp pedig az Intrepid hívójelet kapta. A legénységet Pete Conrad parancsnok, Alan Bean holdkomp pilóta és Dick Gordon, a parancsnoki modul pilótája alkotta.
Ez volt az Apollo-program hatodik emberes repülése, egyben a második, amely leszállt a Holdon. Ez elsősorban mérnöki kísérlet volt, ezen az expedíción kísérletezték ki a hajszálpontos leszállást, amely minden későbbi geológiai kutatóexpedíció alapjának számított. A leszállás november 18-án történt, az Apollo-12 űrhajóval Conrad leszállt a Holdon – négy hónappal az Apollo-11-gyel végrehajtott első holdutazás után. Neil Armstrong és Edwin Aldrin után Conrad volt a harmadik ember, aki kiszállt a Holdon.
A leszállóhely a Hold nyugati féltekéjén feküdt, az Oceanus Procellarumon, az egyik legszebb nagy becsapódásos kráter, a Kopernikusz közelében. A Holdra szállások típusrendszerében a H típusú küldetés jelet kapta, azaz a holdkomp sokkal bővebb készlettel indulhatott, sokkal tovább tartózkodhatott a holdfelszínen. Először is az Apollo- 8, 10 és 11 által kitaposott „szabad visszatérés pályáját” tervezték át: új nevén „hibrid transzfer pályára” változtatták a Holdhoz vezető út vonalát. Ennek köszönhetően a pálya holdközelpontja alacsonyabbra került, ami kevesebb üzemanyaggal tette lehetővé a leszállást.
Az így felszabadult üzemanyag-mennyiség tömegének „helyére” plusz rakományként több műszer kerülhetett, azaz az űrhajósok nagyjából 30 órányi tartózkodással másfélszer több időt töltöttek a holdfelszínen. Két, hozzávetőleg 4 órás holdsétát tehettek, amellyel megötszörözték elődeik tartózkodási idejét.
Az expedíció fő feladata a hat műszerből álló, bővített ALSEP (Apollo Lunar Surface Experiments Package) berendezéskészlet üzembe helyezése és egy 31 hónappal korábban felküldött, sikeresen leszállt holdszonda meglátogatása volt. Charles Conrad parancsnok és Alan Bean egyik feladata az volt, hogy tökéletesítsék a leszállás pontosságát. Meghagyták nekik: ha a Viharok Óceanján 1967 áprilisában landolt Surveyor-3-tól 500 méteren belül sikerül landolniuk, meglátogathatják az űreszközt.
A leszállás 350 méterre sikeredett, így a két asztronauta kirándult a Surveyorhoz. Leszerelték a kameráját, és hazavitték. Az igazi tudományos szenzáció csak ezután robbant. A kameráról leválasztott baktériumokat újra tudták éleszteni, azaz két és fél évet bírtak ki a baktériumok holdi körülmények között. Az Apolló-12 november 24-én érkezett vissza a Földre.
Az Apollo-12 összesen 34,35 kg holdkőzetet szállított a földre 1969-es küldetésének keretében. Az űrhajóhoz tartozó érdekesség, hogy mintához tartozó darabkát 1969 novemberében ellopták, miközben vizsgálatok végzése céljából úton volt a Los Angelesben lévő Kaliforniai Egyetem laboratóriumába. A holdkő 1995-ben tűnt fel legközelebb egy árverésen.
