85 éve, 1929. december 1-jén rátaláltak a pekingi ember néven elhíresült, 750 ezer éves Homo erectus koponyamaradványaira.
A kínai fővárostól 48 kilométerre délnyugatra, a Csoukoutiennél (Zhoukoudian) található barlangrendszerben Johann Gunnar Andersson svéd tudós 1921-ben fedezte fel az ősember használati eszközeinek maradványait. Az ígéretes lelőhelyen ettől kezdve szinte megállás nélkül zajlottak az ásatások.
Út az emberré válás felé
A pekingi emberből először egy zápfog került a felszínre, majd nyolc évvel később, 1929. december elsején Pej Ven-csung (Pei Wenzhong) kínai régész egy 40 méteres hasadékból hozta felszínre az ősember koponyatető-csontját, amelynek alapján az egykor itt élt előember fejlettségi szintjére is következtetni lehetett. A Homo erectus („felegyenesedett ember”; néha azonosítva a Homo ergaster, azaz „munkás ember” fajjal) az emberi nem (Homo) egyik faja. Köznapi nevén az előemberek közé tartozik. A Homo erectus, azaz a felegyenesedett ember testalkatának jellemvonásait a pekingi ősemberekről mintázzák.
Az előkerült leletek azt bizonyítják, hogy a pekingi emberek a majomember és az értelmes ember közbülső szakaszában kialakult ősemberek voltak, gyűjtögető és vadászó életmódot folytattak, ismerték a tüzet.
Alan Walker véleményével ellentétben a Homo erectus mély emberibb érzésekkel, amelyek a tekintetében is tükröződtek, nem pedig „az a kútmély üresség, melyet az oroszlán kifejezéstelen sárga szemébe nézve látunk.” Óriási felelőtlenség volna azt állítani, hogy a Homo erectus – Alan Walkert idézve – „együgyű fajankó” volt, csak mert nem beszélt olyan szépen, mint a televíziós hírolvasók. Talán nem artikulált tisztán, ám ez még nem indokolja, hogy üres tekintetű, ostoba állatként tekintsünk rá. A londoni University College antropológusa, Leslie Aiello szerint Walker úgy vélekedett, hogy az előember agytérfogata egy egyéves gyermekének felelt meg. „Más megközelítésből szemlélve viszont az agya kétszer akkora volt, mint a csimpánzé. A csimpánz szemébe nézve pedig nem üveges, sárga tekintettel találkozunk.”
A barlangokban tűzhasználat nyomai maradtak ránk, ami több százezer évvel előbbre tolta ki az emberiség tűzhasználattal kapcsolatos ismereteit. A barlangokban öt rétegben találtak hamura és számos elégett állatcsontra. A legvastagabb hamut tartalmazó réteg vastagsága 6 métert tett ki. Ezek a hamumaradványok azt mutatják, hogy a pekingi ősemberek nemcsak fel tudták használni a tüzet, hanem képesek voltak megőrizni az úgynevezett tűzmagot.
Az 1927-ben indult hivatalos ásatás óta a pekingi ősemberek hat koponyáját a Csoukoutien egyes számú helyszínén fedezték fel. A megkövesedett emberi csontmaradványok legértékesebb darabjait nem sokkal a csendes-óceáni háború kitörése előtt biztonsági okokból az Egyesült Államokba kívánták szállítani. A faládákba csomagolt leleteknek a szállítás során nyomuk veszett és az azóta sem kerültek elő.
A világörökségek listájára 1987-ben felkerült csoukoutieni barlangrendszer egyharmada még teljesen feltáratlan. 2009 júniusában újabb ásatás kezdődött. A négy hónapig tartó feltárások során elszenesedett csontokra, faszénmaradványra, hamura bukkantak. A leletek között mintegy ezer gerinces kövülete, valamint kőszerszámok sokasága szerepelt.
